Francois Villon: Gyász-irat, melyet maga s társai számára szerzett a költő, mialatt fölakasztásukat várták, közismertebb címén Az akasztottak balladája .
Embertestvérek, még élni tudók,
Ne tekintsetek ránk szívtelenül.
Ahogy ti most rajtunk, előbb-utóbb
Rajtatok Isten akként könyörül.
Itt függünk kötéllel nyakunk körül
Öten-hatan, s mit jókkal úgy etettünk,
Bomló és bűzlő étek lesz a testünk,
Mi meg csont, por, és hamu - tréfaszóval
Ki ne gúnyolja senki bajba-estünk,
De kérje Istent, legyen irgalommal.
Ne vessetek meg, bárha volna ok,
Hogy így vesztünk hóhér kezitül,
Emberek vagyunk, kell hát tudnotok,
Nem mindenkiben jut az ész fölül.
Ejtsetek szót, ha a mi szánk kihűl,
A Szűz Fiánál: bármit cselekedtünk,
Adjon kegyesen módot menekednünk,
Ne mennykövével büntessen azonnal.
Meghalunk, senki ne bántsa a lelkünk,
De kérje Istent, legyen irgalommal.
Ázunk, mosódunk, ha eső csurog,
S ha nap süt, bőrünk szikkad, feketül.
Szemünkkel szarka, varju tesz csufot,
Tép szőrt szakállunk, szemöldünk közül.
Pihenésünk egy percnyi nem kerül,
A szél szerint kell erre-arra lengnünk,
Hol jobbfelé, hol balfelé peregnünk.
Gyűszűként vagyunk tele csőrnyomokkal,
Örüljön ki-ki, aki nincs közöttünk
És kérje Istent, legyen irgalommal.
Ajánlás
Engedd, ó, Jézus, égi fejedelmünk,
Ne kelljen mégse pokolra kerülnünk,
Ha a Trombita számadásra szólal.
S emberfia te, ne mulass felettünk,
De kérjed Istent, legyen irgalommal.
/Ford.: Illyés Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése