Várnai Zseni : Új élet gyúl az idők végtelenjén

Várnai Zseni :

Új élet gyúl az idők végtelenjén

Csodás titok, mit hord a nő magában,

s kilenc hónapig rejtelem marad,

birtokba veszi testének erőit

egy megszálló, hatalmas akarat.

Mély titkot rejt az anyaméh homálya,

titkot ringat az ősi lét tava,

hol a létezés minden változatját

végigjátssza az ember magzata.

Átoknak jön, fölgyújtani a földet?

vagy áldozat lesz, gyönge és szelíd?

mily ötvözetet hoz az ősi tűzből,

amely salakot és aranyat vegyít.

Az anya vár, viseli titkos terhét,

nem kérdez ő, csak érlel és szeret,

vérén hizlalja méhének gyümölcsét

vérből változtat mellébe tejet.

Csontot épít, húst sző magzatának,

s mikor testéről lehull a lakat,

kitárul és gyönyörben, szenvedésben

oly naggyá tesz őt a pillanat,

mint világok óriás szülőjét,

kinek ölén a mindenség piheg….

új élet gyúl az idők végtelenjén,

szülési kínban új anya liheg!

Kínai tanmesék

Kínai tanmese - 1.

HOGYAN HORDTA EL A BOLOND A HEGYEKET?

A Thaing és a Wangwu hegység vagy 700 li átmérőjű és sok ezer láb magas lehet.
A hegy északi oldalán lakott egy öreg ember, közel járt már a kilencvenedik évéhez, és mindenki úgy hívta: a Bolond. Mivel a ház bejárata a hegyre nézett, minden alkalommal kerülőt kellett tennie, akár elment hazulról, akár hazament Ezt módfelett kényelmetlennek találta, egy napon hát összehívta családját, hogy megbeszéljék, mit is tehetnének.
- Mit szólnátok hozzá, ha elhordanánk a két hegyet? - kérdezte. - Akkor utat nyithatunk délre, a Han folyó partjához.
Valamennyien egyetértettek vele, csak a felesége aggodalmaskodott
- Annyi erőd sincs, hogy egy dombocskát elhordj ! Hogy tudnád elhordani a két hatalmas hegyet? Aztán meg hová tennétek a kihányt földet és sziklát?
- Belehajítjuk a tengerbe - hangzott a válasz.
A Bolond a fiával meg az unokájával elkezdte ásni a földet, és kosárba rakva cipelték a tengerhez. Élt a szomszédságukban egy Jing nevű özvegyasszony, meg annak a hétéves fia, ők is elhatározták, segítenek elhordani a hegyeket Hetekbe tellett, míg egyszer-egyszer megjárták az utat.
Lakott a Han folyó partján még egy nagyon öreg ember, akit mindenki úgy nevezett: a Bölcs. Látva fáradozásukat, jót kacagott, s megpróbálta lebeszélni őket a munkáról.
- Elég legyen az értelmetlen ostobaságból! - kiáltotta. - Hisz öreg vagy és gyenge, nem tudod elhordani picinyke részét sem a hegynek. Hogy tudnád elhordani azt a rengeteg földet meg sziklát?
A Bolond hosszan tartó pillantást vetett rá. - Milyen ostoba és együgyű vagy - felelte. - Annyi eszed sincs, mint az özvegy kisfiának. Ha meghalok, itt marad utánam a fiam, aztán meg a fiam fia, és így tovább nemzedékről nemzedékre. Mivel pedig a hegy nem nő, idővel miért ne tudnánk elhordani?
A Bölcs erre nem tudott mit mondani.
Lie Zi

Kínai tanmese - 2.

GYANÚ

Egy ember nem találta helyén a baltáját Bizonyos volt benne, hogy a szomszéd fia lopta el. Leste, hogy jár-kel a legény: pontosan úgy lépkedett, mint egy tolvaj. Figyelte az arckifejezését: éppolyan volt, mint egy tolvajé. Kihallgatta, amint beszélt: mintha egy tolvajt hallott volna. Egy szó, mint száz, a legény egész viselkedése arról árulkodott, hogy csakis ő lehetett a tolvaj.
Később a mi emberünk kiment ásni a kertjébe, és a kertben meglelte a baltát Amikor pedig újra megnézte magának a szomszéd legény gesztusait, semmit sem talált már bennük, ami tolvajra emlékeztette volna.
Lie Zi


Kínai tanmese - 3.

TÚL SOK ÖSVÉNY

Yang Zi mester szomszédjának elkóborolt a báránya, kiküldte hát összes emberét a bárány keresésére, és megkérte Yang Zi szolgáját, tartson ő is velük.
- Micsoda! - rikácsolt Yang Zi. - Ennyi emberre van szükséged, hogy megkeress egy bárányt?
- De hisz annyi ösvény van itt, ki tudja, merre ment - magyarázkodott a szomszéd.
Amikor a szolga visszatért, Yang Zi megkérdezte:
- No, megtaláltátok a bárányt?
A szolga azt felelte, nem. Akkor Yang Zi megkérdezte, hogyhogy nem tudták megtalálni.
- Túl sok az ösvény - felelte a szolga. - Egyik ösvény beletorkollik a másikba, nem tudtuk eldönteni, melyiket válasszuk, így aztán visszafordultunk.
Yang Zi gondolkodóba esett Hosszú ideig nem szólt semmit, egész nap el se mosolyodott
Tanítványait meglepte a viselkedése.
- Egyetlen bárány nem a világ - vigasztalták mesterüket -, meg aztán nem is a tiéd volt Miért lettél hát ilyen szótlan és komor?
Yang Zi nem válaszolt, és tanítványai tanácstalanok voltak. Egyikük, Mengsheng Yang megpróbálta kifejteni, mi játszódhat le a mesterben.
- Ha túl sok az ösvény - mondaná a mester -, az ember nem találja meg az elkóborolt bárányt Ha egy tanítványnak túl szerteágazó az érdeklődése, elaprózza az idejét. Minden tudás ugyanazon forrásból ered, de a tudáshoz sokféle módon lehet eljutni. Ha tévútra lépsz, csak úgy kerülhetsz a helyes ösvényre, ha visszatérsz a kiindulóponthoz, az igazság forrásához. Mivel Yang Zi tanítványa vagy, tőle akarod megszerezni a tudást, add neki át magad teljes mértékben, különben soha nem fogod megérteni a mestert.
Lie Zi

Hihetetlen átváltozás.

Farczády Gerő vegyészmérnök Írisz nevű, tizenhatéves gimnazista lánya egyik reggel felébredve, a szüleit, testvéreit nem ismerte meg és a család számára ismeretlen nyelven kezdett el beszélni. Az édesanya szerint a lány mély álomból ébredt, kiugrott az ágyból és elakart szaladni.

Idegen nyelven Madridról beszélt, bizonyos Pedrót emlegetett, az anyját szenyórának, (úrnőnek) nevezte, magáról pedig azt állította, hogy Luciának hívják és szolgáló.

/ újsághír /

Egy kezdő riporter, Ráthonyi János bukkant 1935-ben Budapesten e máig megmagyarázhatatlan történetre. Rátonyi másodszor is felkereste a családot. Magával vitte a spanyol követség titkárnöjét és a Budapesten szereplő Busch Cirkusz egyik spanyol artistáját. A spanyol vendégek szerint Írisz-Lucia olyan tökéletes kiejtéssel beszélt spanyolul, hogy ezt itt, Budapesten nem tanulhatta volna meg. Az is kiderült, hogy a lány úgy ismerte Madrid utcáit, tereit, piacait, mintha ott élt volna. A lány átlényegülése alaposan megváltoztatta Farczády Gerő mérnök családjának életét. Szolgálóként dolgozott a szülei házában, spanyol ételeket főzött, spanyol dalokat, tácokat adott elő. A család közben az egyik szerzetes rokon segítségével, - aki sok latin eredetű nyelvet ismert - egyre több érdekességet tudott meg a lány ,,madridi" életéről. Ezek szerint Lucia Altarez de Salvio a neve, negyvenéves korában, 1933 augusztusában tüdőbajban halt meg Madridban és most ,,ébredt fel" Budapesten. A férje napszámosként kereste a kenyerét, ő pedig tizennégy gyermeket hozott a világra. Írisz-Lucia nehézkes, gyakorlatlan, szálkás betűkkel írta le a nevét. A lány korábbi írásával törvény-széki írásszakértő hasonlította össze, elemezte a spanyol szöveget és megállapította, hogy a kézírás teljesen elütő, más jellemű, megfáradt, iskolázatlan nő produktuma. A lány ,,elfelejtette" a magyar nyelvet. Ha magyarul szóltak hozzá, értetlenül bámult, gesztusokkal jelezte, hogy nem érti, amit mondanak neki. A riporter az első találkozáskor megpróbálta leleplezni a lányt. Amikor az anya kiment a szobából és kettesben maradt a lánnyal, olyan ocsmány és durva kifejezéseket vágott Írisz fejéhez, hogy azok hallatán, az apácáknál nevelkedett lány rögtön elpirul és felháborodik. Írisz azonban ártatlan, csodálkozó szemmel nézett a riporterre. A különböző hatóságok szakemberei, - törvényszéki elmeszakértők, pszichiáterek - igyekeztek választ kapni Írisz-Lucia hihetetlen átváltozására, azonban vizsgálódásaik eredménytelenek maradtak. Akadtak, akik a skizofénia rejtélyes esetének tartották a lány történetét. A spanyol ügyvivő felkérte a budapesti főkapitányságot, derítsen fényt a bonyodalmas ügyre, mert ha a lány valóban spanyol állampolgár, tartózkodási engedélyt kell kérni a számára. A vizsgálat nem járt eredménnyel. Az Est madridi tudósítója jelentette, hogy számos Alvarez és Altarez család van spanyol fővárosban, de mivel nincs bejelentkezési kötelezettség, lehetetlen megtalálni Lucia madridi családját.
Egyébként Írisz-Lucia Magyarországon élte le életét, sokáig tervezőintézetben műszaki rajzolóként dolgozott, családtagjai, köztük unokái, nagy-nagy szeretettel vették körül. Közeli rokonai szerint még idős korában is idegen kiejtéssel beszélt magyarul, törte ,,egykori anyanyelvét."

Kiss György Mihály.

Ányos Pál - Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál

Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál

Szomoru csillagzat! melly bus sugárokkal

Játszol a csendessen csergő patakokkal!

Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,

Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.

Hallod, hogy sohajtnak estvél homállyában,

Midőn a természet szunnyadoz álmában. -

Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!

Eltünt, eltávozott boldogabb házában!

Ott egy temetőnek látom keresztyeit,

Bágyodt szél mozgattya cyprus leveleit.

Ó! az árnyékozza soknak tetemeit,

Kik velem érezték az élet terheit!

Egy fehér árnyékot szemlélek sirjából,

Suhogva felkelni, halottas honnyából -

Vallyon nem lesz-é ez azoknak számából,

Kik mint én, könyveztek szivek fájdolmából?

Ó bár felém jönne! nem félnék képétől;

Többet reménlenék borzasztó lelkétől,

Mint élő halandók szemfényvesztésétől,

Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől!

Jaj de ismét eltünt... ez is fut engemet!...

Talám észre vette hullani könyvemet!

Ó hát nincs már senki, aki nyögésemet

Hallaná, s enyhitni akarná ügyömet?

Üss, te boldog óra, amelly inségemből,

Ki fogsz szóllittani illy sok gyötrelmemből,

Szakaszd ki e sebes szivet kebelemből,

S csinálly port agyagból készitett testemből!

Talám majd valaki jön sirom széllyére,

S akasztván egy darab fátyolt keresztyére,

Reá emlékezik baráttya szivére,

Egy könyvet görditvén hideg tetemére!

1780

Szabó Lőrinc - Holdfogyatkozás

Holdfogyatkozás

Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.

Sugársokszögön körben ráng a pók.

Öreg ezüstben öreg topolyák.

Ünnepély ma a megbűvölt világ

s nagy némajáték: éjfél s egy között

Árnykúpunk hegye lassan átsöpört

az égi Gömbön, s úgy üzen felém,

hogy van a Földön túl is esemény.

De, lám, a csillag újra gyúl s tovább

hinti az űrbe halk álomporát.

Bár meg se moccan, rohan minden út.

Kúszik rólunk is a fekete kúp.

Búcsuzót gügyög a fülemüle.

Álommá zsongul a tücsökzene.

Majd a legpuhább lepke is elül,

a Hold a szomszéd kertbe menekül

s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény,

a pók sokszögű tündérlemezén.

Ady Endre - A fogyó Hold

A fogyó Hold

Merre jár most a fogyó Hold

S boldog töltjén hogyha nézte,

Megállott a szívverése

Valakinek egy pillanatra?

Merre jár most a fogyó Hold,

Merre járhat most az Élet,

Tengert bámul, hegynek téved,

Vagy csöndes erkélyre int el?

Merre jár most a fogyó Hold,

Meredt szemmel most is nézték

Az Ég e rokkant vitézét,

Kit olyan ó s jó ketten nézni?

Merre jár most a fogyó Hold?

Ifjú hitek, vén emlékek,

Bűnös üdvök, üdvös vétkek

Fogyó, rokkant, hű katonája?

Boldog sziget - Tompa Mihály

Boldog sziget - Tompa Mihály

/1857.

Bolondság! de úgy képzelem;

Ha volna a nagy tengeren

Egy darab föld, melyet soha

Nem illetett ember nyoma:

S keze szenyje a szűz, szabad

Természeten még nem maradt:

Hány lenne, ki oda siet?

- Ez volna a boldog sziget!

Tengerhűst hord az enyhe szél,

Együtt dal és viszhang beszél,

Illatos a föld kebele; -

Zamattal és lével tele

Narancs, füge a csaliton...

Ez a földi paradicsom!

Kizöldül a fa - kész a ház -

Odújában méhraj tanyáz; -

Melyek szépen megállanak:

Galóczáktól pezsg a patak.

Rád nem kiált völgy és lapály:

Gyere fiam, szánts, vess, kapálj!

Ne kiméljed a tenyered,

Ha szereted a kenyeret!

Ad azt a föld - nem kell dolog!

Venyigékből színbor csorog,

Parázsba hull a gesztenye,

Jól jár, ha van, ki megegye!

Madár kezes, vad nem ijed...

- Ez volna a boldog sziget!

S nem ennyi, mellyel bir vala,

Hiszen még most jön a java!

Nincs ott e négy: - s ki rajta kap -

Ügyvéd, orvos, katona, pap.

Nincs zálogház, csőd, uzsora;

Cseléd, ki a maga ura;

Ki kocsin jár, nincs naplopó;

Sovány tudós, kövér kopó.

Nagy úr, kit - bár mázsán nehéz -

A kis Jordán zsebébe tész.

Ott nem küzd az enyém, tied...

- Ez volna a boldog sziget!

Az nem nevel nagyságokat,

Kikből nagy rész főz, mosogat;

Ott a szajkó, mely csak fecseg,

Banka s kakuk nem becsesek!

Ott csak hordón, átalagon,

Itt máson is abroncs vagyon.

Nem látni ott vén ifiat,

Bolondot a sok ész miatt,

Fogatlan szájt foggal tele,

Fehér hajat, mely fekete;

Aurórát, ki csak Lizet...

- Ez volna a boldog sziget!

Nincs ott, ki ír s szerkeszt lapot,

Nyolc személyre tizenhatot,

S rajta tör az emberfián,

Köti, tolja, mint a cigány.

Melytől nap, s élet rövidül:

Naptár nem jön ki senkitül,

Tudván, mi a parancsolat:

Szeresd felebarátodat!

Hogy a világból is kifuss:

Nincs poéta, sem kritikus,

Nem kész egymást a sok zseni

Keresztfára feszíteni;

Akit szabály nem zaboláz:

Nincs virtuóz, nincs zongorász:

S mely undokabb mindannyinál:

Nem akad, ki politizál...

Nincsenek ott bölcs rendszerek,

Melyeken a könyed pereg.

Nem dicsérnek, hogy elpirulj;

Nem gyaláznak, hogy felvidulj,

Nem adják ki arcképedet...

- Ez volna a boldog sziget!

Boldog bizony! kincseire

Szinte fáj az ember foga;

De én talán amije nincs:

Azért mennék inkább oda!

Ily boldog föld, hisz volna csak,

És szállhatnék, mint szállanak

A darvak és a vadlibák:

Fényes világ, művelt világ!

Itt hagynálak - azt elhihetd!

- Az volna a boldog sziget!

Videó Marikától

Egy Netlogos Barátnőmtől , Marikától kaptam . Köszönöm !

Margitkától kaptam, köszönöm !

Szuhanics Albert :Mindig megtalálsz engemet....

Mindig megtalálsz engemet

Amikor fáradt vagy nagyon,

s nincsen már, aki felkeres,

mikor gond ül az arcodon,

mindig megtalálsz engemet!

Amikor szomorúság gyötör,

úgy kell a vigasz, mint a víz,

mikor a bánat súlya összetör,

akkor is mindig bennem bízz!

Amikor nincs ki meghallgat,

pedig beszélni kell neked,

melletted mindenki elballag,

gyere, keress meg engemet!

Amikor nem kell más, csak mosoly,

s mindenki rideg, mint a jég,

mikor mindenki túl komor,

akkor is hozzám gyere még!

Néha csak jó szó kellene,

valaki fogja meg kezed,

s nincs senki, kitől megkapod,

hívjál, én ott leszek veled!

Amikor váratlan öröm ér,

senki nincs, kivel megosztanád,

vagy talán rád tör egy szenvedély,

hadd legyek néked társaság!

Ha magány kínozna bús éjjelen,

vagy útra kelnél, de nincs kivel,

mindig számolhatsz énvelem,

veled megyek, ha menni kell!

Ha elvesztenéd mindened,

s már hited sem maradna meg,

ne feledj, számíthatsz énreám,

megtalálsz mindig engemet!

Örkény István : Nincs bocsánat

Örkény István : Nincs bocsánat

Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették, és levitték a mentőautóba.

A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők fél óránként be-benéznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá látogatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágyszomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néznek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget.

Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és megkértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a betegszobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele.

- Nincs valamire szükséged? - kérdeztem.

- Köszönöm, nem kell semmi.

- Hoztam néhány almát.

- Köszönöm, nem vagyok éhes.

Még egy óra hosszat ültem az ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk, mára eltörpültek, és semmivé váltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk.

- Hát akkor megyek - mondtam később.

- Menj csak, fiam - mondta.

- Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.

- Köszönöm - mondta.

- Csak reggel jön az osztályos orvos.

- Nem olyan sürgős - mondta, s a tekintete az ajtóig kísért. Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe, már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet, és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyében, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg apám.

Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő, de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy eddig nem látott nővér, és átadta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját és azt a zacskót, amiben az almák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám, és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. Ő mondta így, hogy a "testet", amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs.

Nálam volt még a borítékba ragasztott százforintos. Ezt átnyújtottam neki. Fölszakította, belenézett a borítékba, aztán lekapta fejéről a bőrsapkát, és nem is tette többé föl a jelenlétemben. Azt mondta, hogy nagyon szépen el fog rendezni mindent, csak küldjek be ruhát és tiszta fehérneműt, egészen biztosan meg leszek elégedve. Azt válaszoltam, hogy délután behozom a fehérneműt és egy sötét öltönyt, most azonban szeretnék odamenni hozzá.

- Meg akarja nézni a testet? - kérdezte megütődve.

- Meg akarom nézni - mondtam.

- Jobb lenne aztán - tanácsolta.

- Most akarom látni - mondtam. - Nem lehettem mellette, amikor meghalt.

Vonakodva bár, de elvezetett a hullaházba, egy különálló épületbe a klinikakert közepén. Nagyon erős, ernyőtlen villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellett lemenni, s a betonpadlón, mindjárt a lépcső tövében, hanyatt feküdt az apám. Lába szétvetve, karja kitárva, ahogy csataképeken festik a hősi halottakat. De őrajta nem volt ruha, csak az egyik orrlyukából állt ki egy kis vatta, egy másik pedig a bal combjához volt hozzátapadva. Úgy látszik, ott kapta az utolsó injekciót.

- Most még nem lehet látni semmit - mondta a bőrsapkás mentegetőzve. A jéghideg pincében hajadonfőtt állt mellettem. - De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, ha felöltöztettem.

Nem szóltam semmit.

- Sokáig betegeskedett? - kérdezte később.

- Sokáig - mondtam.

- Arra gondolok - mondta -, hogy egy kicsit lenyírom a haját. Az nagyon sokat tesz.

- Ahogy akarja - mondtam.

- Oldalt választva viselte a haját?

- Oldalt - mondtam.

Elhallgatott. Én is hallgattam. Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit, és pénzt sem adhattam többé senkinek. Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellétemettetem magam.