Szerelmes versek

Váci Mihály: Kicsordulsz forrón a szememből

Kicsordulsz forrón a szememből,

végigragyogsz az arcomon.

Mint hű kutya - fényes szelekből,

édes nyomod kiolvasom.

Azt hittem, hogy majd Te emelsz föl

a bűneidhez angyalom.

Messze vagyok az istenektől,

és az ember nem rokonom.

A mivel magamhoz kötnélek,

csak engem fojt, vág, köt a gúzs.

Én fuldoklom, már alig élek,

S Te egyre jobban szabadulsz.

Váci Mihály: Két szárny

Még alig emelkedő gondolatnak

vagyunk mi egy-egy szárnya.

Lehullana ez az égreszálló madár,

ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben

nem szállhatunk, csak mind a ketten

szívverésnyire pontos

együtemben.

Szállj hát velem

egy rezdülésű szárnycsapással.

Hullongó tollak voltunk egyedül,

- szárnyak lettünk egymással.

Váci Mihály:A tél suttogó halk szava

A tél suttogó halk szava

a holtak utolsó szava,

félig kimondott elhaló

jéggé virágzott szó a hó.

Amit a holt hiába szólt,

a némaság a szélbe szórt,

s mit nem mondhattak soha el,

hull a sóhaj, némán lep el,

arcomon olvad, ajkamon,

szemem veri, a homlokom:

"Szeretlek! Légy hű! Ne feledj!

Élni még! -Szorítsd kezemet!

Még ne! - Még élni akarok!

Csókolj, élek, ha akarod!

Még! Még! Csókolj! Adj levegőt!

Felezd velem a Te időd!

Oszd ketté - add most a felét!

Mit ér majd, ha csak a tiéd!"

Barátok , most bíztassatok.

Oxigént ad egy szavatok!

Váci Mihály: Egy szó

Ahogy bicska az asztalba áll,

egy ordítással beleütve,

- egy-egy szó néha úgy talál,

s remegve áll meg a szívünkben.

Egy-egy szó, mint szájon a vér,

ízéről érezzük: - halálos!

Felbuggyan, - s tudjuk, utolér

egy köhögéssel a halál most.

Nevedet, - mint a végső görcsöt,

érzem gyűrűzni már a mélyből,

a kín kezét: - szívemig ér föl,

hogy leszakítsa, mint gyümölcsöt.

Váci Mihály: A szó fogan...

A szó fogan, nő, mint fű éled,

s követ magáról félre nyom,

a fecskék készülnek így Délnek

gyűlve halálos drótokon,

ahogy szárnyát feszíti Érted

idegeken a fájdalom.

Éjszakáim hűvös favödre

emelte Neved ajkamig.

Túlsó part! - miattad törött le

nyugalmam, a mohos fahíd.

Teérted gyűjtötte fürtökbe

a szív ért dobbanásait.

Olyan imát susogtam én föl,

- lombja most erdőként suhog:

felsírtam érted olyan mélyről,

hogy ott most is friss kút csobog.

Váci Mihály: Aztán

Emlékszel? Aztán milyen jó volt

hozzád fordulni - és Te édes! -

hogy doromboltál hogyha csókot

súgtam égő füled tövéhez.

S alvás előtt egymás ölében

még fészkelődni, s megfordulva

fel-felkérdezni, félig ébren:

"Szeretsz?" "Szeretsz még?" - újra, újra.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.

De a percekre emlékezzél,

mikor odabújtál szívemhez

és magadról megfeledkeztél.

Váci Mihály: Szerelem

Szerelem , szeress jobban:

mert egyre jobban gyűlölök.

Szelíden törj be engem:

- éljek az emberek között.

Mert értük élni könnyű:

de köztük, velük - nehéz.

Szerelmem szeresd őket,

védd őket - jó ügyész.

Szerelmem terelgesd rajtam

mediterrán időd,

éltesd a pár füvet,

mi karsztjaimon kinőtt.

Vedd pártfogásba őket,

szeress, hitesd velem:

lehet szeretni őket.

Adj erőt szerelem.

Könnyű a prófétáknak.

Fenn laknak a hegyen.

Én rájuk is haragszom.

Üss számra - szerelem.

Kiválasztottak ők

- a szegények közül.

Kiváltak közülünk,

ragyognak egyedül.

Álmodnak boldogságot

minékünk: - nélkülünk:

megteremtik, elérik,

élik - de nem velünk.

Én lenn a gyűlöletben

akartam, akarom

a lehetséges élet

mosolyát arcomon.

Adj nagylelkűséget:

a szerelem - hatalom.

Szerelmes versek

Váci Mihály: Mint ökölben az ujjak

Este lehullsz az ágyra, mint az éjbe

porlik a csillag, mely ragyogni fáradt,

és vársz reám, hogy szeress és vígasztalj,

ha megjövök az este szőnyegén.

Szeretjük egymást, ahogyan csak

ma tudnak szeretni és ragaszkodni,

összefonódva, mint imára kulcsolt

két kéz görcsösen az égre feszül:

szeretjük egymást s összesímulunk,

mint szoros ökölben a rémült ujjak,

ahogy a kéz a könnyeket kitörli

a szeméből. Ó, mi úgy szeretjük

és óvjuk egymást, mint a száj a nyelvet,

s ahogy a bordák szorítják halálig

a vergődő szívet!

Váci Mihály: Hol vagy?

Érzem, hogy már rabom vagy,

s Tiéd már szabadságom.

Olyan szorosan foglak,

hogy lélegzetre vágyom!

Csókjaim bújdokolnak

öleden, mert már fájón

hajszolja őket egy vad

félelem: halálom.

Zokogva hívlak: - Hol vagy?

Te, akit úgy karollak,

hogy fuldokolva sírsz.

Ó, és ki tudja, hol van

magányod mélye, honnan

hallom, sikoltva hívsz!

Váci Mihály: Annak az estnek meredélyén...

Elmondhatom e milyen voltál

annak az estnek meredélyén?

Mint kivont kard-él, úgy ragyogtál

szerelmem zárult édenénél.

Én azt hiszem, hogy Te is félnél

tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.

Ha engemet mennyedbe vinnél,

mélyebbre hullnál a pokolnál.

Akkor este...

Csak bemenekülsz irgalmas szobádba,

ágyra dőlsz, szorítod homlokod.

Már nem fájdalom rendít meg, Ember!

- a döbbenet, hogy mindezt még birod!

s hogy nem üvőltsz, csak művelten és gyáván

csitítgatod magadat: - Élni kell!

Miért? - azt most tudod a legkevésbé

és élsz...s ilyet már nem is kérdezel.

Szeretlek...

Szeretlek gyűlölettel a szívemben.

Mert én már régtől fogva nagyon érdemes

vagyok reá, hogy itt maradj mellettem,

megérteni engem, hogy aztán megszeress.

Ha elzokoghatnám, hogy mivé lettem,

mióta tévelygő vágyam Téged keres,

tudnád: ilyen sorsot milyen öröm feledtet,

milyen szerelmek ösvényén vezess!

Váci Mihály: Virág

Hajamban mennyi csók illata fészkel,

mint rozs tövén a fürj-sírású szél,

szememben szomjas vágyak nyája térdel

szerelmed kóborló vizeinél.

Állad remegve fogom kezembe

és arcodat, mint lámpát fordítom

a homlokomra: - Láss! és mondd, szeretsz-e,

mikor szeretni magam nem tudom.

De jó is lenne még dúdolva-sírva

átcsavarogni néhány éjszakát,

s nézni, mikor ruháidból kinyílva

karcsún derengsz, illatozó virág.

Váci Mihály: Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

csak szeressék!

Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,

hogy ne szeressék!

Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább

a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve

ne is tessék.

Megszelídül a magánytól, s annyi kell végül már,

hogy meg ne vessék.

Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri, hogy

meg is vessék.

Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,

ezüstös karácsonyestét?

Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,

és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

- azt se, hogy szeressék.

Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,

szeressen még.

Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el

egy-egy estét.

Babits Mihály: Petőfi koszorúi

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?

Ki meri meglátni, ki meri idézni?

az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep s e mái napoknak

szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,

mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,

de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:

talány zaja, csöndje

és úgy támolyog az idők sikátorán,

mint átvezetett rab a fogház udvarán

börtönből börtönbe.

Ki ünnepli Őt ma, mikor a vágy, a gond

messze az Övétől, mint sastól a vakond

avagy gyáván bújik,

s a bilincses ajak rab szavakat hadar?

Csak a vak Megszökés, a süket Hivatal

hozza koszorúit.

Óh, vannak koszorúk, keményebbek, mint a

deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a

hideg temetőnek!...

Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,

melyet eszméink ellensége rádob

emlékére - kőnek!

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!

Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad

virág szabad földön:

hogy árván maradva megrablott birtokán

mondhassa a magyar:"Kicsi az én szobám,

kicsi, de nem börtön!"

Avagy virág vagy te?...légy virág, légy vigasz!

Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz

az Ő ünnepségén:

Koporsó tömlöcét aki elkerülte,

most hazug koszorúk láncait ne tűrje

eleven emlékén!

Kezdődik az iskola

Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap

Bandukol az őszi nap

s megáll minden fánál.

Bandukol és elidőz

minden iskolánál.

Meg-megáll és elidőz...

mire is kíváncsi

vajon ez a szelíd, ősz

Nap-tanító bácsi?

Meg akarja tudni, hogy

rendesek-é, jók-é

akik nála nyaraltak,

nincs közöttük kópé.

Nem bújt-é a pad alá

az a virgonc Pista,

s vajon az a Bandikó

most is olyan lusta?

S följegyzi, ha rosszat lát,

föl bizony, barátom, –

s megégeti orrukat

majd a jövő nyáron.

/Forrás: Napsugár, 1959. szeptember/

Jánky Béla: Nyártanóra

Megjött az ősz behívója:

szeptemberi csengőszóra

kezdődik az első óra.

Könyvre, tollra, órarendre

nincsen szükség még füzetre -

nyártan az első lecke.

Hullám csapkod, bója táncol,

újra együtt van a tábor -

Emlék rajzik, élmény lángol.

Ki a nyarat átalúszta,

tízest kap, ha azt is tudja,

hogy kurta volt, nagyon kurta.

Szalai Borbála: Legyen öröm a tanulás!

Hangosabbak ma az utcák,

gyerekektől népesek,

valahogyan még a nap is

szebben ragyog, fényesebb.

Izgatottan várt e napra

minden kezdő kisdiák:

az iskola előttük is

kitárja ma kapuját.

Megtanulnak betűt vetni

a tétova kis kezek:

csengő-bongó szép szavakkal

telnek majd a füzetek...

Ma, amikor útnak indul

a sok kicsi iskolás,

kívánjuk, hogy öröm legyen

számukra a tanulás!

Balogh József: Iskolanyitó

Öreg és fáradt megint a Nyár,

fény-haján fakuló napsugár:

ajtókon zörget az Ősz keze.

Csöndes a strand, majd pihenni fog,

még némák a termek, a padsorok,

de maholnap gyerekzaj tölti be.

A soktornyú tudás palotája,

s cimboraságok csodája várja

az apró és nyurga diákokat.

Szívünk újra egymásra tárva,

és ha csendnek jó szó a társa:

az élet miattunk gazdagabb.

Titkokat vigyáz a nyári szünet.

Szolgálni ismét a jó ügyet:

a lényeg csak ez, súgja a szél.

A kezdés, az mindig szent dolog,

hitetik ünnep szónoklatok.

Vajon a sok szem mit mesél?

Fehérbe öltözött szívvel állunk,

egy tanév: újabb állomásunk.

Ti, felnőttek, ránk figyeljetek!

Tanulás, tábla és kréta vár,

csak te lehetsz fáradt, öreg Nyár,

holnaptól új csodák kellenek!

Csorba Piroska: Készülődés

Augusztus végén előveszem

az iskolatáskát

a tolltartót

a tavalyról megmaradt füzeteket

a vízfestéket a köpenyemet

A polcokat ki kell üríteni:

a folyóparton gyűjtött kavicsok

a gumimatrac

a rajzok miket a tiszai hajón festettem

dobozba kerülnek

- kell a hely a tankönyveknek -

az ágyneműtartómba teszem

a kopott játékmackóhoz

akit bújtatok

hogy nővérem ki ne nevesen

Este ágyvetéskor

kinyitom a dobozt

és a szobát belepi a nyár

Wass Albert : Ne félj magyar

Ne fél magyar, az ki vagyon veled,

ezer veszély közt is bizton hazavezet,

s ha jő az óra, meghallod szavát.

HAZAMEGYÜNK!

HAZAMEGYÜNK!

Ne fél magyar, az ki vagyon velünk,

s bujdosásból majd hazamegyünk.

A bujdosásunk véet ér hamar,

s szabad lesz végre,

szabad a magyar."

Reményik Sándor : Három szín

A keblünkről letiltották,

Leszaggatták a három színt;

Keblünkről beljebb vándorolt:

Befogadták a szíveink.

Ameddig piros lesz a vér,

Ameddig fehér lesz a hó,

Amíg zöldel a rét füve,

Lesz jel, eszünkbe juttató:

Hogy hitünk hol van, hol hazánk,

Hogy hova, kihez tartozunk,

S kié a föld, hol elsüllyed

A koporsónk, ha meghalunk.

Hogy az életünk sivatag,

Hogy vérbemártott kép a táj,

S a testnek a letépett tag

Utána sír, utána fáj.

Ameddig piros lesz a vér,

Ameddig fehér lesz a hó,

Amíg zöldel a rét füve,

Míg lesz magyar szív, dobbanó:

A keblünkről letilthatják,

Letéphetik a három színt,

Keblünkről beljebb vándorol,

Befogadják a szíveink.

E három szín után fog szívünk

Sikoltva égni, vérzeni,

Ki mindenünnen leszaggatta.

Jöjjön és onnan tépje ki!

Juhász Gyula : Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,

Amíg magyar lesz és emlékezet,

Jog és igazság, becsület, remény,

Hogy volt nekünk egy országunk e földön,

Melyet magyar erő szerzett vitézül,

S magyar szív és ész tartott meg bizony.

Egy ezer évnek vére, könnye és

Verejtékes munkája adta meg

Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,

Hol királyokat koronáztak egykor,

S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,

Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja

Európának, a Kárpátok éke,

És mienk volt a legszebb kék szalag,

Az Adriának gyöngyös pártadísze!

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol

Ferenczy festett, mestereknek álma

Napfényes műveken föltündökölt,

S egész világra árasztott derűt.

És nem lehet feledni, nem soha,

Hogy Váradon egy Ady énekelt,

És holnapot hirdettek magyarok.

És nem lehet feledni, nem, soha

A bölcsőket és sírokat nekünk,

Magyar bölcsőket, magyar sírokat,

Dicsőség és gyász örök fészkeit.

Mert ki feledné, hogy Verecke útján

Jött e hazába a honfoglaló nép,

És ki feledné, hogy erdélyi síkon

Tűnt a dicsőség nem múló egébe

Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!

Ő egymaga a diadalmas élet,

Út és igazság csillaga nekünk,

Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,

Balsorsban és kétségben, ó, magyar,

A pokol kapuin is győzni fogsz,

S a földön föltalálod már a mennyet!

S tudnád feledni a szelíd Szalontát,

hol Arany Jánost ringatá a dajka?

Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,

Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,

Bírnád feledni Kassa szent halottját?

S lehet feledni az aradi őskert

Tizenhárom magasztos álmodóját,

Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

Trianon gyászos napján, magyarok,

Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,

Rossz csillagok alatt virrasztva járók,

Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan

S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött

Ma fogjatok kezet, s esküdjetek

Némán, csupán a szív veréseivel

S a jövendő hitével egy nagy esküt,

Mely az örök életre kötelez,

A munkát és a küzdést hirdeti,

És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?

De mindig, mindig gondoljunk reá!

***

A dal szövege:

Tartsd magad, nemzetem! - tipornak rendesen.

Ellopnak, eladnak, zsarolnak, pusztítnak végtelen.

Kígyók a kebleden, szitok a neveden,

tovább nem engedem, tovább nem engedem!

Azért mert hont adtál, mindenkit fogadtál,

zsoldosok, kufárok, tolvajok kezére jutottál.

Hittél a Nyugatnak, s mindenkor becsaptak,

elvennék múltadat, ásnák a sírodat.

Táltosok repülnek át az éjen,

s kitűzik az ökör-koponyát.

Sebeinket begyógyítják szépen,

s megvédik majd Árpád otthonát.

De addig szüntelen, légy résen nemzetem,

nézd a sok csillagot, 48, 56 ott ragyog.

Értsd meg a lényegét, fogjuk egymás kezét,

fogjuk egymás kezét, ahogyan soha még!

Tartsd magad, nemzetem, tipornak rendesen.

Ellopnak, eladnak, zsarolnak, pusztítnak végtelen.

Kígyók a kebleden, szitok a neveden,

tovább nem engedem, tovább nem engedem!

A Youtube már letiltotta.

A Csík zenekar adja elő, a szövegét ők írták és Majorosi Marianna énekli.
Ezen a linken még meghallgatható :http://video.xfree.hu/?n=szoszimama48%7C51923aad5d4c906c770a1dfbefb14f84

Gazdag Erzsi: A cinke és a szél

Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott.
- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is!
- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. -Most tél van, hideget kell fújnom.
- Ne mérgelődj - mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.
- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét.
- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta. A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: "Kár, kár, kár!"
- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. - Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok!
- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét?
- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére.
- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá. Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg.
- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?
- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél.- Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.
- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújocskában? Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.
Node erre már a szelet is elfutotta a méreg.
- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét.
A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett.
- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta vidáman.

Benedek Elek : A kis veréb

Hallgassatok ide, gyerekek, egy verébről mondok mesét mostan. Egy csöpp verebecskéről, aki akkora volt, mint a hüvelykem, tán annál is kisebb. Bizonyosan a liliputi országból repült át hetedhétországon, meg az Óperenciás tengeren is keresztül Magyarországba s ott is a Zsuzsikáék udvarába.
Jaj: Istenkém, Istenkém, hogy örült Zsuzsika, mikor ez a csöpp verebecske oda röppent az ő ablakába! Mit gondoltok, mit tett a kis madárka? Pici csőrével megkopogtatta az ablakot s aztán elkezdett csiripelni. Zsuzsikának úgy tetszett, hogy a verebecske mind azt csiripeli:

Csip, csirip, csip, csip, csip,
Csíp a hideg, csíp, csíp, csíp!

Bezzeg hogy csípte szegénykét a hideg. Olyan volt az egész udvar, a házak, az istállók, mintha csak fehér vászonnal lettek volna beterítve. Az eszterhajról olyan hosszú jégcsapok csüngtek, mint egy-egy fűzfavessző. Szegény verebecske csak úgy reszketett a nagy hidegtől s talán az éhségtől is.
Nem is hagyta Zsuzsika sokáig csipegni a reszkető verebecskét, hanem szépen kinyitotta az ablakot, aztán édes szavakkal bíztatta vendégét:

Úgy, úgy, csöppöm, gyere be,
Jó meleg van ide be.

Szegény verebecske bizony nem kérette magát: huss! Beröppent a szobába, egyenesen a Zsuzsika asztalkájára. S hogy leült az asztalkára egy kicsit nekimelegedett, ismét elkezdett csipegni:

Csirip, csirip, itt vagyok
Nem félek, hogy megfagyok.
Csirip, csirip, csip, csip, csip!
Adj ennem is, egy kicsit!

Igen, bizonyosan ezt csipegte, legalább Zsuzsika ezt vette ki a csipegésből. Kedvesen összecsücsörítette ő is pici szájacskáját s visszafelelt a verebecskének:

Csirip, csirip, csip, csip, csip,
Várj, madárkám, egy kicsit!

S azzal Zsuzsika kiszaladt a szobából. Egy szempillantás múlva már visszajött, markában egy csomó puha kenyérmorzsával, piros búzaszemmel. A kis verebecske már jó előre tátogatta csőröcskéjét, emelgette szárnyacskáját, ugrált-bugrált jókedvében. Azt se tudta szegényke, mit csináljon. Jaj, Istenkém, hisz olyan rég nem látott már búzaszemet, kenyérmorzsát. Nem bizony a jó meleg nyár óta.
- No, éhező kis madárkám - szólt most Zsuzsika s elhintette az asztalon a pompás búzaszemet meg a kenyérmorzsát -, itt az uzsonnád, egyél, amennyi csak beléd fér.
Nyomban visszafelelt a verebecske:

Csirip, csirip, van eszem,
Búzát, morzsát megeszem!

- Egyél, egyél, verebecském, - bíztatta Zsuzsika s egész szívből gyönyörködött a kis vendég lakmározásában. Aztán nézte, nézte, sokáig nézte a csöpp madárkát.
- Furcsa-murcsa - mondta Zsuzsika -, sohasem láttam ilyen csöpp verebecskét, pedig már sok verebet láttam. Vajon honnét kerülhetett ide?
S a csöpp verebecske, mintha megértette volna a Zsuzsika beszédjét, félbehagyta az uzsonnázást s azt csipegte, csiripelte:

Csiribiri, messzirűl,
Csipp, a világ végirűl.

- No lám - tapsolt kacsóival Zsuzsika -, úgy hát láttad a nagymamát is?
Mindjárt megfelelt a verebecske:
- Csip, csip, még a nagypapát is!
Mert tudjátok meg, gyerekek, hogy Zsuzsikáék messzire laktak nagymamáéktól, nem is tudom, hány mérföldre, lehet talán hét mérföldre, lehet az is: hetvenhét mérföldre. Úgy ám!
Aztán tovább folytatta a lakmározást a kis verebecske. Egy szempillantás, két szempillantás...kopp! egy búzaszem, de még egy morzsa sem volt az asztalon. De meg is telt a verebecske bögye úgy, hogy még egy búzaszem sem fért volna belé. Jól is lakott, föl is melegedett, most már repülhetett tovább. Ismét csipegni kezdett a verebecske. Vajon mit csipeghetett? Gondolom, hogy ezt:

Csirip, csirip, Isten veled,
Köszönöm a kenyérbelet.

Zsuzsikának könnybe lábadt a szeme. Búsan kérdezte:
- Hát már elmégy, verebecském? Ugye eljössz máskor is?
Felelt a verebecske:
- Csirip, csirip, százszor is!
Zsuzsika megcirógatta meleg szárnyacskáját a kis verébnek, aztán kinyitotta az ablakot.
- Hát eredj, csak gyere vissza!
- Csirip, csirip, vissza, vissza!
S elröpült a verebecske, a jó Isten tudja, merre. Hanem másnap visszajött. De még harmadnap is. Meglátogatta Zsuzsikát mindennap egész télen át. Igen, egész télen át. Mikor aztán elment a hó, rügy fakadt a fűzfán, a verebecske egy szép napon azt csipegte Zsuzsikának:

Csirip, csirip, Isten veled,
A kis verebet el ne feledd!

Kérdezte Zsuzsika:
- Hová, hová, verebecske?
- Csirip, csirip, nagymamához.
- Az én édes nagymamámhoz?
- A te édes nagymamádhoz.
- S mit mondasz majd a nagymamámnak?
- Nincsen párja Zsuzsikának.
Ezt csipegte, csiripelte a kis verebecske s aztán elröpült sebesen, akár csak egy fecske. Repült, repült, hegyeken-völgyeken által, erdőkön, mezőkön keresztül s addig repült, míg nagymamáék házához nem ért. Ott leszállt a nagymamáék ablakára. Ott ült éppen nagymama is, nagypapa is az ablaknál. S a kis verebecske megkopogtatta az ablakot, aztán torkaszakadtából elkezdett csipegni. Elcsipegte, csiripelte százszor is: nincs párja a Zsuzsikának.

Nincs, nincs, nincs,
Olyan drága kincs!

Azzal elrepült s meg sem állott a liliputi országig.

(1891)

Pósa Lajos: A verebek esti dala

Csirip, csirip! A nap leszállt,

Arany golyó, jó éjszakát!

Csirip, csirip! Dicsérje szánk,

Aki vigyáz mindig reánk.

Csirip, csirip! Vetve az ágy,

Reggelig majd ringet az ág.

Csirip, csirip! Hálókabát!

Búzakazal, jó éjszakát!

Pósa Lajos: A cinke

Sebaj azért, hogy picinke,

Kedves madár az a cinke.

Kúszva szökdel, röpked, ugrál,

Mindenüvé bekukucskál.

Kíváncsian, vakmerően

Barangol a zöld erdőben.

Nem kell csak egy szempillantás:

Túl a túlon a kis pajtás.

Játszogatnak nagy vidáman

Egymással szép társaságban.

Tréfálóznak, évelődnek,

Jobbra-balra kergetőznek,

Meglapulva, el-elbúva,

Faodúból-faodúba.

Civakodás, az a vége -

De megint csak szent a béke.

Ugyan hol volt nevelőben?

Hol lett volna? Az erdőben.

Ott járt ő az iskolába,

Látszik is, hogy nem hiába.

Megtanulta jól a leckét:

Fürge szemmel nézeget szét.

Pusztítja a rovarokat,

Jó neki mind, nem válogat.

Bánja is ő, akárminő:

Hernyó, kukac, szitakötő.

Úgy eszi, mint a rántottát,

Vagy akár a legjobb tortát.

Le-lehajlik a falomb rá,

Köszönetet suttog hozzá.

Visszafelel egy víg nótát,

Pedig sohse tanult kótát.

Jöttével a hűvös ősznek

Bucsút mond a nagy erdőnek.

De nem megy el a fecskével,

Sem a búgó gerlicével.

Kertünknek lesz hű lakója:

Gyümölcsfánkat védi-óvja.

Tisztogatja kikeletre

Ágrul-ágra zengedezve.

Sokat szenved téli fagyban,

De jó kedve mindig meg van.

Énekelget kinn a kertben...

Az ablakra fázva rebben.

Te, rossz gyerek, tégy vele jót.

Sutba azt a cinkefogót!

Nyisd ki inkább ablakodat,

Melengető két karodat!

Rónay György: Verebek

Tizennyolc-húsz fokos hideg

volt idefönt a hegyvidéken.

Már azt hittem, ezen a télen

kipusztulnak a verebek.

Napok óta egyet se láttam.

S mi történt tegnapelőtt? Ebéd

után egy kevés maradék

volt még a tálban,

csak pár falat, de mégis étek:

eltenni kevés, kidobni vétek.

A cica kényes, nem eszi meg.

„No, majd megeszik a verebek!”

Azzal egy kis tálkára véve

kitettük a balkon közepére

a hóba.

Nem történt semmi perceken át.

Aztán megrebbent egy bokorág,

s gyanakodva

kidugta fejét,

és szétnézett egy kis veréb.

Szemügyre vette a terepet –

(de akkor már új s új verebek,

tíz-tizenöt is lehetett,

tolakodtak a háta megett) –

tollát borzolta, mintha fázna,

majd hirtelen

rászállt egyenesen

a balkon alatt a barackfára.

Onnét, kis kémlelés után,

mint csöppnyi gombolyag,

oly puhán huppant le a hóba a balkonon.

A többi veréb az ágakon

leste, mi lesz.

Nem történt semmi. A kis begyes

ugrott egyet-kettőt, utána

lecsapott a tálra,

kikapott belőle egy rizsszemet,

s eszeveszett

iramban visszamenekedett

a fára;

onnét lesett

a balkonunkra. A többi veréb

elébb s elébb

óvakodott, majd egyik a másik

után röppent a barackfáig,

barackfáról balkon peremére,

s onnét orvul, gyanakodva,

félve a tálig,

s egy rizzsel vissza az ágra.

Ellepték már egészen a fát.

És most kezdődött a haditanács!

Micsoda lárma!

Húsz? ötven? száz? – a Rózsadomb

valahány verebe ott zsibong

azon az egy fán, ott csivitol,

s amikor

elérkezik a pillanat,

zúgva megindul a csapat:

surrog-burrog a sok kicsi fürge

szárny, s a szürke

hadsereg elfoglalja a tálat.

Nekilátnak,

nyelik szaporán a rizsszemeket.

S a tálon csak úgy kopog és pereg

a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer

békés kis géppuska kelepel,

s mire a nagy csata véget ér,

a tálka alja olyan fehér,

hogy annál szebb a leghevesebb

mosogatás után se lehet.

A balkonon a hó

tele van millió

pirinyó

szarkalábbal:

a verebek lábnyomával.

Azóta minden ebéd után

nagy veréblakoma van Budán

a balkonunkon: itt zsibong

a Rózsadomb

minden verebe, s zengi veréb-

nyelven, hogy jólesett az ebéd,

s jöhet bátran a többi veréb

vendégségbe, mert van elég,

s lehet

mínusz tíz, húsz, harminc: a telet

majd csak kibírjuk, verebek,

verebek, rigók, emberek,

ha van bennünk egy kis szeretet.

Móra Ferenc: A veréb

Havas eső veri,

Fagyos szél cibálja,

Fel-felborzolódik

Tépett tollruhája.

Éhesen didereg

Jeges tetők felett -

Szánjátok, gyerekek,

Szegény kis verebet!

Ha szórtok a hóra

Morzsát, magot neki,

Parányi kis szívét

Az öröm megteli.

Tündöklő kis szeme

Oly hálásan nevet -

Szeressétek szegény

Bohó kis verebet!

Déli verőfénybe

Ő is elmehetne,

Terített asztalnál

Ő is elmehetne,

Terített asztalnál

Ő is telelhetne.

De inkább nyomorog

Itt, ahol született -

Példának vegyétek

Szegény kis verebet!

Zelk Zoltán: Két cinke

Tavaly télen két cinke,

széncinke és kék cinke

- mind a kettő szép cinke -

szállt az ablakomba.

Egyik fején szénsapka,

másik fején kék sapka,

így ültek az ablakba -

de örültem nékik!

Kaptak diót, tökmagot,

mind a kettő jóllakott.

Azt se mondták, jónapot,

s máris elrepültek.

Január és február

éhes télen a madár,

mindennap eljöttek már

ebédelni hozzám.

Megvan még az ablakom,

van dióm és van magom,

jövőre is kirakom -

visszavárom őket!

Vakáció

Veres Csilla: Kezdődik a vakáció

Kezdődik a vakáció

szőhetsz bátran terveket,

iskolánkban nyár kisasszony

bezárta a termeket.

Pihenhet a leckefüzet,

nem köt már a tanulás,

felelések izgalmával

vekker se kelt hat után.

Száll a labda, vár a tábor,

hűs vizével hív a tó,

habjaiban megfürödni,

versenyt úszni, jaj, de jó!

Elköszön a pad, a kréta:

jó nyaralást gyerekek!

Szeptemberben kipihenten

találkozunk veletek!

Zelk Zoltán: Vakáció

Hova menjünk,

milyen tájra?

Hegyre talán

vagy pusztára?

Folyópartra

vagy erdőre?

Faluszéli

zöld mezőre?

Lepkét fogjunk

vagy horgásszunk?

Vagy mégiscsak

hegyet másszunk?

Akár erdő,

akár folyó:

gyönyörű a

vakáció!

Szalai Borbála: Tiki-taki vekker

Ágyam mellett

kicsi óra-

tiki-taki vekker.

Tavaly ősztől

harsány hangja

költögetett reggel.

Csörgött-börgött,

úgy űzte el

szememből az álmot,

jól tudta, hogy

elsős lettem,

iskolába járok...

Mostanában

reggelente

hallgat a kis óra:

itt van a nyár,

elengedtem

nagyvakációra.

Hadd pihenjen!

Megérdemli

az éber kis vekker!

Szeptemberig

velem együtt

lustálkodhat reggel!