Garay Gábor: Anyám

Garay Gábor: Anyám

Keskeny arcát gyakori könnyek vésték
redősre: mindig könnyen könnyezett,
szívében mégsem csorbult meg a szépség:

még nyers gondok markában verdesett,
s oltalmát már-már a halál kínálta,
de - mint vendég, ki addig nem mehet,

míg minden érdemest meg nem csodálna
(nem részesülni, nézni jött csupán),
szemét egy sárga sarkantyúvirágra

ejtette, és mint nem remélt csodán,
úgy felindult, hogy bánatát lerázta
nyomban - lomb a hóharmatot -, talán

ha elhagyottan, éhesen, ruhátlan,
űzötten is, ujjongott volna: kell
és érdemes a szűntelen világban

nyitni, hullatni hős virágkehely
módjára létünk reményét és kínját,
s gyönyörködésben tornyosodni fel,

míg a szemek a látványt vinni bírják...
- Ki lesz, ha egyszer nem leszel, anyám?
Anyám, ha már keserű füvek szívják

sok szétesett szándékodat? - Sovány
vigasz lesz, hogy egy beröppent sugárban
mosolyod cikáz majd szobám falán

és az alkonyat öblös arany tálban
hűlt véreddel kínálja az eget,
hogy fölzavart elektron-orgiákban

viszontláthatom rémületedet...
Mert ott leszel a földben és a vízben,
sóhajod felhőt hajt felem felett,

félelmed szél a sáson: futva zizzen,
ízed marja föl ínyemen a só,
és mész leszel szűkülő ereimben

és szénatom: kályhámat izzító
láng, s gyermekemben nő sejtszövedéked
tovább, s bennem kerengő szemgolyó

leszel és fény, csillag s növényi méreg. -
Ó, el ne menj még! - Nincs erőm, magamban,
hogy anyámul a belőled kiszéledt

mindenséget helyetted elfogadjam.

Gyóni Géza: Kicsi kerted

Gyóni Géza: Kicsi kerted

Kicsi kerted, látom én jól,
Kicsi kerted puszta már.
Falombja közt, tudom én jól,
Nem dalol már a madár.

A kis erdő ködruhában
Gyászol, gyászol valakit.
Aki benne bokrétába
Vadszegfűt már nem szakít.

Hogyha abból, ami elmúlt,
Megtérne egy pillanat,
Hogyha újra összejönnénk
Visszalopnánk a nyarat!

Kicsi kerted kivirítna,
Szólnának a madarak -
Hogyha abból, ami elmúlt,
Megtérne egy pillanat.

Pósa Lajos: Soha, soha nem feledlek

Pósa Lajos: Soha, soha nem feledlek

Ha lehunyt is bús szemednek
Könnyben úszó csillaga:
Soha, soha nem feledlek!
Látlak nappal, éjszaka!

Éj sötétje, nap világa
Nem födi el arcodat...
Patak tükre, felhő árnya
Vissza-visszamutogat.

Lehet, hogy csak álomlátás,
Lehet, hogy csak képzelet;
Oh, de nekem így is áldás:
Látni szelíd képedet!

Nálad nélkül azt az ösvényt
Talán el is veszteném:
Betakarná, sűrű ködként,
Hulló virág...tört remény...

Áprily Lajos: Örökség

Áprily Lajos: Örökség

Fehér virágok, könnyes álmok
dalos leánya volt anyám.
Tavaszi napfényért rajongott
s megsiratta a hulló lombot
késő szeptember alkonyán.
Meleg sugár, vonuló felhő
szívébe mind nyomot hagyott,
könnyeket csalt vagy dalt fakasztott -
Apám kacagott, kacagott.

Anyám rajongó lelke hitte,
hogy vannak bűbájos csodák,
hitt babonában, szellemekben,
Istenben és álomképekben
és hitte, hogy van túlvilág.
Ha egy-egy rejtelmes jelenség
lelkére aggasztón hatott,
ajkán imával, úgy aludt el -
Apám kacagott, kacagott.

Bolyongok búsan a világban
kettőjük béna fia, én,
itt-ott magát szívembe lopja
a dalvarázs, az őszi fény.
Az élet véres ostorától
imám már szinte fölfakad,
anyám dala, anyám imája -
s apám kacag, kacag.

Pósa Lajos: Ha rajzolni tudnék

Pósa Lajos: Ha rajzolni tudnék

Ha rajzolni tudnék:

Képed lerajzolnám,

Imádságos könyvbe

Beköttetném, anyám.

Ahányszor ránéznék.

Mindig imádkoznám.

Mért nem csókolhatom

Szelíd orcád rája,

Imádságos könyvem

Aranyos lapjára?

Még az imádság is

Jobban égbe szállna!

Nagy Ferenc: Édesanyám

Nagy Ferenc: Édesanyám

Van egy szó, van egy név ezen a világon,

Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.

Csupa virágból van, merő napsugárból..

Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.

Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,

Örömében sir az, aki e szót hallja.

Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,

Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.

A amikor a szíved már utolsót dobban,

Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.

Mehetsz messze földre, véres harcterekre,

Ez a szó megtanít igaz szeretetre.

Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,

Hogyha elrebeged, már ez is imádság.

És ha elébed jön könnyes szemű árva,

E szóra felpattan szíved titkos zárja.

Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név,

Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.

Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,

Ha keblére borulsz és el kinek mondod?

S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,

Virágos sírdombon a könnyed megered.

Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,

Nekem a legdrágább ezen a világon.

Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,

Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

József Attila : Eggyéölelődés vágya

József Attila : Eggyéölelődés vágya

Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,

Csókos kin ajkamat hiába rágja

S ölelni vágyás: többet akarok.

Husodba forróság lohol lihegve,

Ruhád letépve szállna mély egekbe

S aztán? mi van még? - Többet akarok!

Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja

Kemencére vetett, mely összemarja,

Vágyban vonagló szép szivem olyan.

Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!

Hogy folyna eggyé vérem és a véred,

Mint szélvész ültén két fáradt folyam.

Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne

És semmisülne át a végtelenbe

S betelt egy-test, mely többé nem akar.

Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat.

Mint eggyé lesz a szellő és az illat,

Ha már sunyít a romboló Vihar.

1923. jan. vége

Kosztolányi Dezső: Fasti

Áldott , Békés , Szeretettel teli Húsvéti ünnepeket kívánok ! 

Kosztolányi Dezső: Fasti

Már kék selyembe pompázik az égbolt,

Tócsákba fürdenek alant a fák,

A földön itt-ott van csak még fehér folt,

A légen édes szellő szárnyal át.

Pöttöm fiúcskák nagy hasú üvegbe

Viszik a zavaros szagos vizet,

A lány piros tojást tesz el merengve,

A boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,

Megrészegül az illaton a föld,

S tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -

Kelet felől egy sírnak mélyiből,

Elrúgva a követ, fényes sebekkel

Száll, száll magasba, föl az isten-ember.