2014. február 18., kedd

Heinrich Heine : Marie Antoinette




Heinrich Heine :Marie Antoinette  

Mily derüsek tükörablakai
a Tuilériáknak,
pedig bent fényes nappal is
bolyongnak a hajdani árnyak.

A Pavillon de Flore-ban a holt
Marie Antoinette
megtartja reggel a lever-t,
s ügyel a szigorú etikettre.

Körben áll, vagy kis zsámolyon ül
sok cicomás udvari dáma;
csupa csipke, selyem, brokát valahány,
s nincs ékkőben se hiánya.

Darázsderék, dagadó krinolin,
mily okosan les ki alóla
a magas sarkú, csöppnyi cipő...
Hát még ha fejük volna!

De, sajnos, mind fej nélküli,
még a felséges asszony
maga is, eszerint haja sincs,
amit bodoríttasson.

Ő, akin büszkén illegett
toronymagas paróka,
Mária Terézia lánya,
német császárok utóda,

most fej nélkül, paróka hiján
ül az udvari kísértetnép
körében, kik fejüket s hajukat
ugyanúgy elveszitették.

A végzetes tan s a forradalom
okai e kellemetlen
helyzetnek; Voltaire és Rousseau
meg a nyaktiló ludas ebben.

Be különös! Úgy sejteti
a látszat, mintha szegények
nem éreznék, hogy nincs fejük,
s hogy mily régóta nem élnek.

E hizelgés, ez az ostoba gőg
a régi visszatetsző:
a fej nélküli hódolat
bohókás, egyben ijesztő.

Bókol az első dame d'atour,
mikor odahozza az inget,
mit a másik a felségre fölad,
s bókolva elköszönnek.

A harmadik és a negyedik
bókol, majd térden állva
harisnyát húznak e hölgyek
a királynői lábra.

Alsószoknyát hoz egy leány,
bókolva illedelemmel,
egy másik bókolva jön a
fésülködőköpennyel.

A főudvarmesternő legyezi
a fehér királynői keblet.
Feje nincs, mosolyogni csupán
hátsójával igyekezhet.

A függönyrésen át a nap
kiváncsian előtör,
látja az ósdi kisérteteket,
s riadtan visszahőköl.


KÁLNOKY LÁSZLÓ

Heinrich Heine : A kínai császár





Heinrich Heine : A kínai császár

Száraz tökfilkó volt apám,
afféle sunyi józan,
de én bepálinkázom ám,
s császár vagyok valóban.

Megleltem varázsitalom,
kedélyem igazi írját:
mihelyt pálinkám nyakalom,
virág borítja Kínát.

A Mennyei Birodalom ragyog,
dús rónaként virulva;
magam is szinte férfi vagyok,
és nőm teherben újra.

Mindenki bőségben úszik,
száműzve a betegség:
főbölcsem, Konfuziusz itt
termeli a tiszta eszmét.

Prófunt helyett a katonák
- ujjé - kalácsra szoknak!
Államomban bársony s brokát
ruhája a rongyosoknak.

Jó mandarin-lovagjaim
megrokkant koponyája
mintha visszaifjodna, im,
copfját mind újra rázza.

Nagy Pagodám, hol a hit él
s megtestesül, ime, áll ma;
ki még zsidó volt, ott kitér,
s a Sárkányrend az álma.

A forradalmi láz lehűlt.
A főmandzsuk kimondták:
Nem kell az alkotmány nekünk,
a bot s kancsuka inkább!

Eszkuláp követői ugyan
ellenzik e szenvedélyem,
de tehetem, hogy ne igyam
országaim érdekében?

Még egy kupicát, még egy kupicát!
Ízlik, akár a manna.
S mert kótyagos, hát felkiált
ujjongva a nép: Hozsanna!


KÁLNOKY LÁSZLÓ

Heinrich Heine : Childe Harold - Lazarus a világ rendje



Heinrich Heine : Childe Harold

Nagy dereglye száll lebegve,
gyászfeketén a vizen.
Arca-rejtő, szót sem ejtő
tetemőrség odabenn.

Holt poéta, ajka néma,
nyugszik szemfödőtlenül;
kék szemével arra néz fel
még, hol napvilág derül.

Zeng a mélység, vőlegényét
hívja egy beteg najád,
és a gyors hab szerteporlad
az uszályon, mint a vád.


KÁLNOKY LÁSZLÓ


Heinrich Heine :
Lazarus a világ rendje  

Kinek sok jószága van,
az rabolhat sokkal többet.
Akinek kevés jutott,
annak kevesére törnek.

S hogyha semmid sincs, bitang,
kotródj félre és dögölj meg!
Itt csak annak van joga
élni, kit a pénze fölvet.


KÉPES GÉZA

Heinrich Heine : A tamburmajor



Heinrich Heine : A tamburmajor 

Ó, jaj, mostanában a vén
tamburmajor be leromlott!
Jól élt a császár idején,
vidám volt szíve, s boldog.

Egyensúlyozta a nagy botot,
mosolygás ült a száján;
ezüst paszomány csillogott
a napfényben kabátján.

Hogyha dobpergés közepett
vonult be a városokba,
asszonyszivek és lányszivek
visszhangoztak dobogva.

Jött, látott, a hon szépei
ellen megnyerte harcát;
a német nőknek könnyei
mosták fekete bajszát.

S tűrtük! Megadták magukat,
hová hódítani jöttek,
Napoleonnak az urak,
tamburmajorunknak a hölgyek.

Mint német tölgyek, a bánatot
kibírtuk jámborul mi,
míg végül mégis jelt adott
felsőbbségünk, szabadulni.

Mint küzdőtéren az ősbikák,
szarvunkat előretoltuk,
leráztuk végre a frank igát,
s Körner dalait daloltuk.

Szörnyű sorok! mind elhatol
fülébe a zsarnokoknak!
A császár s a tamburmajor
rémülten messze futottak.

Jutalmat kaptak bűneik,
cudar egy véget érvén.
A franciák császára brit
fogságba esett a végén.

Majd Szent Ilona szigetén
szenvedett mint megalázott;
gyomorrákban halt meg, kemény
szenvedések után ott.

Tisztének elvesztése várt
a nagy tamburmajorra.
Hogy ne szenvedjen éhhalált,
fogadónkban ő a szolga.

Befűt, fazekat pucovál,
fát és vizet hoz ő fel;
a lépcsőkön zihálva jár,
reszketeg, szürke fővel.

Fritz, hogyha együtt van velem,
nem restelli a tréfát,
bosszantja, gyötri szüntelen
a tétova langalétát.

Ó, Fritz, jobb, hogyha abbahagyod!
Illőbb germán fiaknak,
ha élcet a bukott nagyok
terhére sosem faragnak.

Tiszteld az ily embereket,
s kiméld meg őket az élctől;
ez az öreg itt, úgy lehet,
apád anyai részről.


KÁLNOKY LÁSZLÓ

Heinrich Heine : Szent szövetségre lépett - Seraphine esti erdőben bolyongok - A kisasszony állt a parton





Heinrich Heine :
Szent szövetségre lépett

Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szivem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.

Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdiszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.

(ford : Kálnoky László)
 


SERAPHINE
ESTI ERDŐBEN BOLYONGOK


Esti erdőben bolyongok,
álomittas fák alatt,
s mintha csak velem bolyongnál
egyre, gyöngéd árnyalak.

Ugye itt van bájos arcod?
Itt lebeg fehér ruhád?
Vagy csak a holdfény hatolna
a fenyőhomályon át?

Földre pergő könnyeimnek
halk neszét hallom talán?
Vagy valóban sírva kísérsz
utamon, te drága lány?

KÁLNOKY LÁSZLÓ





A KISASSZONY ÁLLT A PARTON


A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szivét a rózsa alkony
látványa nyügözte le.

Kisasszony, ez ócska viccre
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.

LATOR LÁSZLÓ

Babits Mihály : Új esztendő beköszön...

 


Babits Mihály : Új esztendő beköszön...

1. Új esztendő beköszön
régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót igér,
minden napja cél és
minden éje kéj.

2. Vízkereszt: a világ vár
csillag ég az égen
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
jönnek a tevéken.
Ej haj szép az év,
minden napja szép,
minden éj egy álom
minden nap egy kép.

3. Gyümölcsoltó: boldogan
angyal kél a szélben,
a Megváltó megfogan
tiszta szűz méhében.
Ej haj mély az év,
minden napja mély,
születés a nappal,
foganás az éj.

4. Kelj vasárnap Palmárum
bujj elő, zöld zsenge:
Krisztus urunk szamáron
megy Jeruzsálembe.
Ej haj nyől az év
bársony barkaként:
barka síma, bársony
macska talpaként.

5. Nagypénteken délután
szél nyög a kereszten,
fenn a bús Kálvárián
meghal a bús Isten.
Ej haj bús az év,
minden napja bús,
nappala borús és
éje háborús.

6. Husvét reggel felragyog
alleluja szólal,
sírból Krisztus kilobog
piros lobogóval.
Ej haj, halál ellen
balzsamír az év,
mert a nap feltámadás
és az éj csak rév.

7. Piros Pünköst mosolyával
piros rózsa éled:
tüzes nyelvek záporával
harmatoz a lélek.
Ej haj, lélekév!
meghal, mégis él:
az eleven napnak
szelleme az éj.

8. Péter és Pál: Damaskus,
fény kel az útporbul:
Paulussá Saulus
lováról lefordúl.
Ej haj csodaév
fordul és cserél,
minden éjből nap lesz,
minden napból éj.

9. Szent István a vánkoson
nyújtja koronáját,
Magyarország köszönti
régi patrónáját.
Ej haj örök év
örök reménység,
ahol a föld nem segít,
megsegít az ég.

10. Névnap: Mária neve
zengi át a tengert,
kit az Isten eleve
anyja gyanánt szentelt.
Ej haj gyöngy a nap.
Gyöngyfüzér az év:
minden nap egy névnap,
minden gyöngy egy név.

11. Mindenszentek: hideg ősz,
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetőz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.

12. Fenyőillat: Karácsony
Betlehem és jászol:
fügén élsz és kalácson,
de a szíved gyászol.
Szép az év, szép a nap,
de a szíved oly bús:
Volt egy gazdag kisgyerek,
aki most vén koldús.

13. Tizenkettő: tik, tak, tik...
Évet év most veszt el:
Versbe tizenharmadik
az öreg Szilveszter.
Klepetusán - ő az év -
minden gomb egy nap:
gimbeli-gombolja
s megint belekap.

1911

Babits Mihály : Szerelmes vers






Babits Mihály : Szerelmes vers 

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Babits Mihály : Ősz és tavasz között




Babits Mihály : Ősz és tavasz között  

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Babits Mihály : Halavány téli rajz



 

Babits Mihály : Halavány téli rajz

Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kut
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.


Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...