Heinrich Heine : A tamburmajor

Heinrich Heine : A tamburmajor 

Ó, jaj, mostanában a vén
tamburmajor be leromlott!
Jól élt a császár idején,
vidám volt szíve, s boldog.

Egyensúlyozta a nagy botot,
mosolygás ült a száján;
ezüst paszomány csillogott
a napfényben kabátján.

Hogyha dobpergés közepett
vonult be a városokba,
asszonyszivek és lányszivek
visszhangoztak dobogva.

Jött, látott, a hon szépei
ellen megnyerte harcát;
a német nőknek könnyei
mosták fekete bajszát.

S tűrtük! Megadták magukat,
hová hódítani jöttek,
Napoleonnak az urak,
tamburmajorunknak a hölgyek.

Mint német tölgyek, a bánatot
kibírtuk jámborul mi,
míg végül mégis jelt adott
felsőbbségünk, szabadulni.

Mint küzdőtéren az ősbikák,
szarvunkat előretoltuk,
leráztuk végre a frank igát,
s Körner dalait daloltuk.

Szörnyű sorok! mind elhatol
fülébe a zsarnokoknak!
A császár s a tamburmajor
rémülten messze futottak.

Jutalmat kaptak bűneik,
cudar egy véget érvén.
A franciák császára brit
fogságba esett a végén.

Majd Szent Ilona szigetén
szenvedett mint megalázott;
gyomorrákban halt meg, kemény
szenvedések után ott.

Tisztének elvesztése várt
a nagy tamburmajorra.
Hogy ne szenvedjen éhhalált,
fogadónkban ő a szolga.

Befűt, fazekat pucovál,
fát és vizet hoz ő fel;
a lépcsőkön zihálva jár,
reszketeg, szürke fővel.

Fritz, hogyha együtt van velem,
nem restelli a tréfát,
bosszantja, gyötri szüntelen
a tétova langalétát.

Ó, Fritz, jobb, hogyha abbahagyod!
Illőbb germán fiaknak,
ha élcet a bukott nagyok
terhére sosem faragnak.

Tiszteld az ily embereket,
s kiméld meg őket az élctől;
ez az öreg itt, úgy lehet,
apád anyai részről.

KÁLNOKY LÁSZLÓ