Heinrich Heine : Marie Antoinette

Heinrich Heine :Marie Antoinette  

Mily derüsek tükörablakai
a Tuilériáknak,
pedig bent fényes nappal is
bolyongnak a hajdani árnyak.

A Pavillon de Flore-ban a holt
Marie Antoinette
megtartja reggel a lever-t,
s ügyel a szigorú etikettre.

Körben áll, vagy kis zsámolyon ül
sok cicomás udvari dáma;
csupa csipke, selyem, brokát valahány,
s nincs ékkőben se hiánya.

Darázsderék, dagadó krinolin,
mily okosan les ki alóla
a magas sarkú, csöppnyi cipő...
Hát még ha fejük volna!

De, sajnos, mind fej nélküli,
még a felséges asszony
maga is, eszerint haja sincs,
amit bodoríttasson.

Ő, akin büszkén illegett
toronymagas paróka,
Mária Terézia lánya,
német császárok utóda,

most fej nélkül, paróka hiján
ül az udvari kísértetnép
körében, kik fejüket s hajukat
ugyanúgy elveszitették.

A végzetes tan s a forradalom
okai e kellemetlen
helyzetnek; Voltaire és Rousseau
meg a nyaktiló ludas ebben.

Be különös! Úgy sejteti
a látszat, mintha szegények
nem éreznék, hogy nincs fejük,
s hogy mily régóta nem élnek.

E hizelgés, ez az ostoba gőg
a régi visszatetsző:
a fej nélküli hódolat
bohókás, egyben ijesztő.

Bókol az első dame d'atour,
mikor odahozza az inget,
mit a másik a felségre fölad,
s bókolva elköszönnek.

A harmadik és a negyedik
bókol, majd térden állva
harisnyát húznak e hölgyek
a királynői lábra.

Alsószoknyát hoz egy leány,
bókolva illedelemmel,
egy másik bókolva jön a
fésülködőköpennyel.

A főudvarmesternő legyezi
a fehér királynői keblet.
Feje nincs, mosolyogni csupán
hátsójával igyekezhet.

A függönyrésen át a nap
kiváncsian előtör,
látja az ósdi kisérteteket,
s riadtan visszahőköl.

KÁLNOKY LÁSZLÓ