A nagy "bumm" - Kid kapitány története

A nagy „bumm”.


Kid kapitány történetei

A temetés óta nem találkoztam öreg cimborámmal a mindig mosolygós, viccelődő, s az élet dolgait tömören summázó Kid kapitánnyal.
Tudtam, hogy neje halála óta önkéntes száműzetésbe vonult, ezért elhatároztam, hogy alkalom adtán meglátogatom öreg barátom, s meglepem egy üveg igazi kubai fehér rummal, melyről tudtam, hogy az egyik kedvence. Miután nagy nehézségek árán sikerült megszereznem a fadobozba csomagolt, díszes üveget, melyben víztisztán löttyent a kubai cukornád könnye, kocsiba ültem, hogy meglepjem barátomat.

Néhány órás autózás után meg is érkeztem a kis faluba, ahol egy zöldre festett családi házban élt, immár egyedül, öreg cimborám.

A fekete, hegesztett vaskerítésen látszott, hogy a ház gazdája nemcsak a vizeken otthonos, hanem szabad idejében egyéb szakmákkal is foglalkozik.
A nagykapun lemezből készült középkori páncélos vitéz tartotta alabárdját a magasba, s a kiskapun festett tábla közölte a vásárlókkal a nyitva tartási időt, mert a házban egy kis üzlet is üzemelt, kielégítve a falu lakosainak tüzelő igényeit. Barátom nyugdíja mellé jól jött ez a csekélyke pénzkereset, hisz az állam nem egy bőkezű gazda, aki jutányosan megfizeti az érdekében eltöltött kemény éveket.

A kapun belépve a teraszon lustán elnyúló, hatalmas német juhász kutya fogadott, aki keresztbe fekve a lépcsőre hajtott fejét felemelve, hang nélkül fogadott, csak a fark csóválása jelezte, hogy emlékszik rám. Ami azt illeti, már ő sem volt fiatal kölyök, mert a kutya időszámítás szerint egyidős volt gazdájával, ami majd 70 évet jelentett. Komótosan felállt, körbe szaglászott, majd miután semmi olyannak a nyomát nem találta, mely felkeltette volna érdeklődését, visszafeküdt a lépcső tetejére és le-lecsukodó szemekkel leste a körülötte történteket, azaz a nagy semmit.
Egy-egy eltévedt, zümmögő bogár zavarta csak békés nyugalmát, ilyenkor nagy fogcsattanással próbálta elkapni a hívatlan vendéget, persze sikertelenül, majd fejét lábaira fektetve tovább szunyókált.

Az ajándék csomaggal a kezemben kénytelen voltam átlépni a lusta jószágot, mert nem mozdult a lépcső tetejéről.

Illedelmesen kopogtam az ajtón, s belépve ott találtam öreg cimborám, ahogy ott ült a szemben lévő kis asztalnál, talpig feketében. Előtte egy üres kávéscsésze és a hamutartóban füstölgő cigaretta jelezte, hogy túl van a ki tudja hányadik feketén és a sokadik cigarettán.
A rádióból halk zene szólt és a sarokban lévő számítógép bekapcsolt monitorja jelezte, barátom világgal történő kapcsolatának színvonalát.

- Gyere, tedd le magad! – mutatott az ülőgarnitúrára, mely elfoglalta az előszoba egyik falát, az utcára nyíló, nagy, forgó ablak alatt, anélkül, hogy felállt volna helyéről.
- Mi újság, hogy vagy? – kérdeztem és közben elővettem a magammal hozott üveget, s az asztalra tettem. – Hoztam a kedvencedből egy flaskával, hátha jót tesz,.
- Köszönöm a figyelmességedet, rám fér, de tudod, hogy napközbe nemigen iszom semmit, …..bár……ez a mostani alkalom, hogy meglátogattál, alighanem kivételes, így fel lehet rúgni a szokásokat!…..Különben is….eléggé pocsék éjszakám és estém volt! – jegyezte meg és valami mérhetetlen szomorúságot véltem felfedezni szavai mögött.
- Miért….történt valami……van valami baj?? – kérdeztem, amire csak egy hang nélküli bólintás volt a válasz.
- Megint oldalba rúgott ez a pocsék élet, s most eléggé magam alatt vagyok!
- Ha gondolod, elmondhatod, ha egyáltalán rám tartozik, mert tudod….
- Tudom, tudom….Te jó barátom vagy és megértesz…..olyan dolgokat is, melyeket mások, teljesen más színben látnak, de nem akarlak untatni !
- Ha akarsz beszélni róla, tudod, hogy én mindig meghallgatlak, s eléggé régen találkoztunk már….gondolom azért sok minden történt ez idő alatt!
- Hát……..valóban így van……mivel nincs senki, akinek a történteket elmesélhetném, elmondom, mert……..kíváncsi vagyok a véleményedre, még akkor is, ha az nem a legjobb. – mondta és rágyújtott egy újabb cigarettára, bár a félig telt hamutartó mutatta, hogy nem az elsők közül való.

Tudod jól, hogy nem vagyok egy „falujáró” típus, s amióta házunkat megszállta a kór fekete árnya, nemigen mozdultam ki itthonról, amit még az üzlet reggeltől estig való nyitvatartása is befolyásolt. Régen elmúltak már azok az évek, amikor a cimborákkal a kikötői kocsmákba vedeltük a sört és a rumot……megcsendesedtem, s kocsmát belülről már évek óta nem láttam, de a faluba sem kóválygok, mert még a közelben lévő boltba is kocsival megyek, hogy ne kelljen a kellemetlen kérdésekre válaszolnom…..”Hogy van a nejed??….Jobban van??…..Kitartást és gyógyulást kívánunk!…stb” Ezért aztán szinte teljesen megszűnt minden kapcsolatom az itteniekkel, csak a betévedő vásárlókkal beszélgetek néha, no meg a közvetlen szomszédokkal.
Az évek során ez szerint éltem, s beteg nejemen kívül csak a kutyám, az állandóan enni akaró, válogatós macskánk, s a néhány tyúk a baromfiudvarban, valamint az éjjel nappal bekapcsolt TV volt a társaságom……Nem is volt ezzel semmi baj, hiszen a ház körüli munkák, az üzlet és a műhely bőven adott tenni valót, így nem unatkoztam, s estére mindig fáradtan kerültem ágyba.
Aztán jött az az éjjel……amikor ……elment……egy borzalom volt, bár csendesen aludt el örökre.
Az utána következő napok….mint egy rossz álom…úgy éreztem, de sajnos ebből nem lehet felébredni és fojtogat, ha rá gondolok, még most is elbőgöm magam.

Az idő lassan telt…sokkal többet ültem a számítógép előtt…..takarítottam….pakoltam…..igyekezte- m elfoglaltságot találni……bele vetettem magam az Internet világába….nézegettem, olvasgattam a sok-sok ismeretlen ismerős, s barát üzeneteit, leveleit, melyeken keresztül rengeteg együtt érzést, részvétet és kedves, bátorító szót kaptam, melyekért nagyon hálás voltam.

A nappalok még csak teltek valahogy, de az esték, az éjszakák??…..Izzasztó rémálmok, nyugtalan vergődések, ronggyá tekert takarók és párnák és a csend…az az őrjítő csend, amit az állandóan bekapcsolt TV-ből sugárzó hangok nem tudtak megtörni, mert a közvetlen emberi hangot nem pótolhatja semmi, s ami talán még ennél is rosszabb volt, hogy én, a viharedzett „tengeri medve”, aki a legszörnyűbb sirokkóval és a legvadabb passzát széllel is szembe tudtam nézni, s a leghatalmasabb hullám sem tudott lesodorni a hajóhídról, most egy minden semmiségtől könnyező, bőgő gyerekké váltam.
Elég volt ránéznem egy nejem által használt tárgyra, s máris megállíthatatlanul folytak könnyeim. Doboz számra használtam a zsebkendőket, s a szemetes állandóan a beledobált papír zsebkendőktől fehérlett Próbáltam eltüntetni a ruhákat, sálakat egyéb személyes holmijait, részben elajándékoztam, eltüzeltem, de sok minden a szekrények sötét mélyébe került, direkt elkülönítve, hogy még véletlenül se nyissam ki, s ne kerüljenek a szemem elé, azonban ez csak részmegoldás volt, mert az elviselhetetlen magányon mindez nem változtatott.
Szóval…..ahogy mondani szokták…..padlón voltam, amin nem segített semmiféle gyógyszer, mert azt is megpróbáltam, valami mesterséges bódulatba kerülni….ismered, idegcsillapító meg valami pia…..ez sem jött össze, nem is beszélve arról, hogy tudtam igencsak veszélyes területre tévedtem, melyből akár még nagy baj is lehet….nem is folytattam tovább, mert…..nem segített és féltem a várható következményektől is.

Törtem a fejem a megoldáson, de semmi értelmes dolog nem jutott eszembe, bár tudtam, hogy a legnormálisabb megoldás az lenne, ha társaságba mennék, emberek közé, de a hosszú évek után ismét ki kellett volna alakítani a baráti környezetet, esetleg megkeresni a régi barátokat, barátnőket, de tudod ez csak kétségbeesett kapkodás lett volna életmentő szalmaszálak után, s félve a sok sikertelenségtől nem is igen próbálkoztam, miután a Net-es kereséseim sorba sikertelenek voltak…..Régi életemből nem értem el senkit…..hiába….a majd 15 éves kihagyás óriási űrt támasztott.

Maradt a kutyám és a macska „társasága”, no meg az állandóan gyötrő gondolat, mi lesz, ha történik velem valami …….majd 70 éves fejjel erre is kell gondolni, s én nagyon is sokat gondoltam erre, sokkal többet, mint kellett volna. Egyszerűen elvesztettem a jövő képem, s minden olyan bizonytalanná vált, csak azt láttam magam előtt, hogy tehetetlenül fekszem a padlón, s hiába kapkodok egy segítő kéz után….nincs…..nincs aki orvost, vagy segítséget hívjon, s ott kell búcsúznom a világtól, tehetetlenül, erőtlenül, a plafont bámulva, kapkodva a levegő után, amíg……

Na ez aztán tényleg a padlóra tett!……Tudtam, hogy önsajnálat és önmarcangolás, melynek az eredménye az lehet, hogy addig gondolok rá, míg rögeszmévé nem válik és tényleg be nem következik.

Aztán történt valami, mely teljesen más irányba fordította gondolataimat, s Rád bízom annak megítélését, hogy helyes vagy helytelen volt-e.

Ha leülök a számítógépemhez, itt a mellettem lévő ablakon pont az utcára és a kiskapura látok, így aki elsiet, vagy elballag az úton, a járdán, majdnem csak a szemem előtt megy el. A jó időre való tekintettel, no meg az állandóan füstölgő cigarettáim miatt ez az ablak egész nap résnyire nyitva van, annyira, hogy a macskánk ki ne tudjon férni rajta, ugyanis amióta megvan még nem hagyta el a házat. Így szoktatta a nejem, s én sem akarok változtatni rajta, bár néha az idegeimre megy a nyávogása, ahogy keresi eltávozott asszonyát.
Nos, mint mondtam itt ültem a gép mellett, olvasgatva Net-es barátaim üzeneteit, amikor láttam, hogy egy látásból régóta ismert asszonyka siet a falu közepén lévő boltba. Törékeny, nejemmel teljesen megegyező testalkatú nő volt, bár tudomásom szerint vagy tíz évvel fiatalabb, de ez nem volt lényeges, mert jó tulajdonképpen én a feleslegessé vált holmiktól akartam szabadulni, s tudtam nem valami fényes anyagi körülmények között él alkoholista élettársával, így arra gondoltam, szólok neki nincs-e szüksége néhány ruhadarabra, melyeket a szekrény mélyére sülyesztettem.
Kiszóltam az ablakon, mire megállt, s invitálásomra be is jött.
Ezután megmutattam neki, hogy mi az ami között válogathat, majd megkínáltam egy kávéval, amit el is fogadott.

Aztán, miközben a forró kávét iszogatta, beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy mennyi gondja van élettársával, aki ha piát lát nem tud ellenállni, s milyen elviselhetetlen ha részeg, mert még erőszakos és durva is. Valami elkezdett motoszkálni bennem…először a sajnálat, együtt érzés…aztán…hát igen…a lehetőség!!…….Lehetőség,, hogy valakinek segítséget nyújtsak, no meg……az, hogy ezt akár a saját „hasznomra” is fordíthatom, s ezzel megoldódna sok minden!
Annyira ismerlek, hogy most nem arra gondolsz, hogy néhány hónappal nejem halála után kissé korai egy ilyen döntést hoznom, amiért esetleg a falú a szájára venne, mert tudod, hogy nem éltem sohasem a környezetem „szájíze” szerint. Mindig gyorsan szoktam dönteni, s általában helyesen, persze nem mindig jól, legalább is az „ismerőseim” szerint.

A beszélgetés lassan-lassan kezdett olyan irányba terelődni, hogy idejét láttam feltenni a kérdést:….”Nincs kedved eljönni hozzám, egy kicsit hosszabb időre??”
Ahogy a szemébe néztem már tudtam a választ, mert olyan hála sugárzott belőle a törődésért, az együtt érzésemért, ami egyértelművé tette, hogy mit fog mondani.
„Ha te akarod és nem vagyok teher a számodra, ahogy alkalom nyílik rá eljönnék, de csak akkor, ha ez neked nem jelent problémát!”…..Láttam a szemeiben és az arcán, hogy erre csak azt mondhatom:….”Gyere, várlak és szívesen fogadlak, bármikor jössz is…itt nyugalomban és megértésben lesz részed, s megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jól is érezd magad”….”Köszönöm a kedvességedet, s ha akarod, szombaton nem dolgozom, eljövök, de csak akkor, ha nem zavarlak!”…….”Várni foglak, s várom a szombatot!”…mondtam és megsimogattam a kezét, melyre egy mosollyal válaszolt. Hirtelen rádöbbentem, hogy évek óta ismerem, de sem nevetni, sem mosolyogni még nem láttam, bár azt hiszem most már az okát is tudom, hiszen éreztem, hogy mennyire ki van éhezve egy kis törődésre, szeretetre, odafigyelésre. Azt is tudtam, hogy helyzetemmel nem szabad visszaélnem, mert óriási csalódást okoznék neki, amit nem akartam.
Felállt és el akarta pakolni a csészéjét előzetesen megkérdezve, hol öblítheti el….”Hagyjad csak, a vendégem voltál, majd én elintézem!”…amire csak annyit mondott: …”Tudom a férfiak mennyire utálnak mosogatni, s nem akartam neked kényelmetlenséget okozni!”…elmosolyodtam és tetszett a hozzáállása, mert látszott, komolyan is gondolja amit mondott.
„Sajnos most mennem kell, de…….szombaton akkor ha akarod jövök….de csak akkor, ha tényleg akarod és nem okoz ez neked bármi problémát!!”
„Mondtam……várlak és…gyere…..mert….” szándékosan befejezetlenül hagyva a mondatot. Rám nézett, szemében valami furcsa csillogással és úgy állt ott, hogy önkéntelenül is magamhoz szorítottam. A modernül kócos haja beborította a nyakamat, s éreztem a ruhán keresztül is szapora szívverését. Az álla alá tett kézzel megemeltem a fejét és egy puszit leheltem ajkaira, melyet lehunyt szemmel viszonozott……Szeretném gyorsan tisztázni, nem csók volt, csak egy a pillanat varázsa által kiváltott puszi, s nem volt semmi szeszuális tartalma……egyikünk sem gondolt ilyesmire……és mégis…….milyen jól esett, s úgy éreztem neki is.

Nos nem akarom hosszúra nyújtani, s főleg nem akarok részletekről beszélni, mert az ilyen dolgok csak a résztvevőkre tartozik, s nem szoktam „kibeszélni” az ilyen irányú dolgaimat, erről az oldalamról ismerhetsz is, viszont ahhoz, hogy megértsed a következő napok eseményeit ezt el kellett mondanom. „

Itt Kid megszakította az elbeszélését, s a szünetet kihasználva én is rágyújtottam a következő cigarettára, miközben a kapitány felállt és poharakat rakott az asztalra, egy fém tálcára, melyen művészi véset elevenítette meg utolsó hajóját, „akivel” a tengereket járta, s az „öreg” nyugdíjba vonulása után a kikötő múzeumába került Büszkén feszültek vitorlái a művész tudását dicsérve, de nem sokáig, mert a kristálypoharakba kitöltött színtelen rum elterelte a figyelmünket MONA kecseségéről.

Miután felhajtottuk poharaink tartalmát, a kapitány némi torok köszörülés és egy újabb cigaretta meggyújtása után folytatta történetét:

„Hol is hagytam abba??…..Tehát elbúcsúztunk egymástól, kikísértem, rám mosolygott és elindult a járdán. Egy darabig néztem utána, majd valami rég nem érzett borzongással bensőmben én is vissza ballagtam „odúmba”, persze a feljáró lépcsőt elfoglaló kutyámnak is jutott egy simogatás, melyet sűrű farkcsóválással vett tudomásul, de nem volt hajlandó felkelni, inkább még jobban elnyújtózott. Kénytelen voltam keresztül lépni rajta, mert jó szokásához híven megint csak úgy nyúlt el, ahogy szokott, a legfelső lépcsőnél, keresztbe.

Ahogy beléptem a házba, valahogy már nem volt olyan semmi, mint néhány órával ezelőtt. Az óra is vidámabban ketyegett, s már nem azt zuhogta fülembe, hogy öreg vagy és közeledik a te időd vége is, hanem azt, hogy nemsokára szombat lesz.

A hátralévő napok rendcsinálással, takarítással teltek el. Még a dohányfüsttől megbarnult falakat is újra festettem, s igyekeztem mindent úgy rendbe rakni, hogy „szó ne érjen”……Ami azt illeti nem kis munka volt, reggeltől estig serénykedtem, s a mosógép is azt hitte, hogy hülyét kaptam, mert vartyogott egész nap.
Így ment ez egészen szombat reggelig, akkor aztán irány a bolt, melyekből több is van a faluba, s a bevásárlás során végig is látogattam mindegyiket.
Szatyrokkal megpakolva érkeztem haza, mert minden olyant összevásároltam, amelyről azt gondoltam szükség lehet rá! Sajnos nem tudtam, mivel kedveskedhetek neki, mit szeret, mit nem, ezért aztán amiről azt gondoltam szükség lehet rá, a szatyorba került…...Tevékenykedtem, sürgölődtem, nyüzsögtem, mindent újból és újból leellenőrizve, nehogy valami probléma legyen…….Több mint 40 éve nem volt ilyen feladatom, nem is beszélve arról, hogy az utolsó randimat már csak az ókorról szóló könyvekben lehet megtalálni.
Már majdnem eljött a találkozás időpontja, amikor eszembe jutott, hogy nem ártana egy szál virág is az asztal közepére tett vázába, melyet valahonnét a padlás rejtekéből kerítettem elő. Csodálatos vörös rózsa nyílt az ablak alatt. Vérvörös szirmai néhány nappal ezelőtt mutatták meg magukat a világnak, oly szép volt, hogy sajnáltam levágni és vázába tenni. Most se vetemedtem rá, de azért a metsző ollót előkészítettem, ha jön a hölgy, legyen kéznél, hogy ajándékként átadhassam.

Minden készen volt ahhoz, hogy szerintem megfelelő fogadtatásban részesítsem. A fürdőszobába vakító fehér törölköző, a szoba kiporszívózva, ablak megpucolva, az étkezőben frissen mosott damaszt abrosz az asztalon, középen az üres vázával, a hűtő tele, bor, édes likőr, cola, gyümölcslé behűtve, szükség esetére még egy üveg jófajta pezsgő is ott pihent, s a lakásban található összes hamutartó kiürítve, megpucolva ragyogott.
Leültem és vártam!……Lassan, nagyon lassan vánszorgott az óra mutatója előre, mind közelebb hozva az időpontot, amikor meg kell szólalnia a csengőnek.
Ki be járkáltam a teraszra, mert nem akartam összefüstölni a házat.
Zuhanyozáson, borotválkozáson már túl voltam, sikerült a helyzetnek nagyjából megfelelő ruhát is összevadásznom.
Vártam ,egyre türelmetlenebbül……még egy óra…….még háromnegyed óra……..még fél óra……..még negyed óra……….egyre izgatottabb lettem…….folyton lestem az utcát, jön-e már……még tíz perc……gyorsan a fürdőszobába, fogmosás, eltüntetni a cigi nyomait. Még öt perc…és borzongó idegesség!
Végre! Az óra mutatói a megbeszélt időpontot mutatták, de………sehol senki!
Biztosan késik egy kicsit, hisz a nők……..tudjuk mindketten.
Már tíz perce, hogy itt kéne lennie!…gondoltam…..Talán közbejött valami??……De az nem lehet, mert akkor szólt volna!!!……Miért nem jön???..Csak nincs valami baj??
Aztán eltelt egy fél óra és sehol semmi, majd egy óra és a helyzet változatlan.
Leültem, mint az iszap, s iszonyú fejfájás kezdett el kínozni.
Még várok egy fél órát, aztán…….
Tulajdonképpen még jöhet, ha akar………s mi van akkor, ha nem akar….ha félreértettem a viselkedését és a szavait??…töprengtem, egyre jobban érezve, hogy az egész találkozásnak befuccsoltak. Éreztem, hogy a vérnyomásom emelkedni kezd, mert egyre jobban zúgott a fülem.
Leültem a számítógépemhez, s bekapcsoltam, hátha a képernyőre tapadva el tudom terelni a figyelmemet. Próbáltam olvasni az kapott üzeneteket és válaszolni rájuk, de közben mindig az előttem lévő óra mutatóira tévedt a szemem.
Már egy órája, hogy itt kéne lennie és sehol semmi!
Várok még egy fél órát, s aztán……
Letelt a fél óra is, nagy sóhaj és valami tehetetlenség öntött el, amitől keserű lett a szám.
Már nem érdekelt, hogy a hamutartó mellettem kezd megtelni az elszívott cigaretták maradványaival , s hogy vágni lehetett a füstöt, mert tudtam, hogy pestiesen mondva „ez nem jött össze”
Aztán késő este lett, amire úgy döntöttem, hogy most már le kéne feküdni, mert kezdett mozogni a talaj, pedig nem az imádott hajóm fedélzetén álltam, de a körülöttem lévő üres üvegek tanúsították, hogy valami nincs rendben.
Azt mondják az én koromban lévő ember szerencsés, ha orrvérzést kap, mert így elkerüli a nagyobb bajt, az agyvérzést, nos nem tudom minek a hatására, az előbbi, vagy csak az elfogyasztott ital miatt, de éjjel arra ébredtem, hogy valami meleg, ragadós tócsába van a fejem, s amikor kábultan felkapcsoltam a villanyt, láttam, hogy a hófehér párnán egy eléggé terjedelmes bíbor folt éktelenkedik, s számat is valami ragadós, sós váladék lepi el.
Kitámolyogtam a fürdőszobába, s majd hanyatt estem, amikor a tükörből egy vértől csepegő arcú zombi nézett rám.
Mosakodás, ágynemű csere, s a mindig kéznél lévő gyógyszer, no nem kell komolyra gondolni, csak enyhe vérnyomás csillapító és nyugtató.
Aztán…..nehezen és lassan reggel lett!
Azóta gondolkodom, bár nem érdemes ezen töprengeni, mi történhetett, én rontottam el valamit, vagy csak vén fejjel beképzeltem valamit, ami nem is volt???

Próbálom magam túltenni az eseményeken, de tudod amúgy is labilis köröttem minden, s az idegeim is eléggé pocsék állapotba vannak.
Régen volt már, amikor a büszke kapitány szoborként állt a helyén, s nem tudta kő szívét meghatni semmi sem, mert a kapitány kőszíve darabokban fekszik a földön, s minden egyes rúgás csak még jobban tördeli apró darabokra, míg egyenlő nem lesz a mindent befogadó anyafölddel.
„Ember küzdve küzdj és bízva bízzál!!” mondta Madách….hát én küzdök, de…..már nem bízom semmiben , és senkiben, még magamban sem!

Nos ennyi volt a történet, mely ismét a padlóra tett, s feltett még egy zárat ennek a rohadt „börtönnek” a falára.”…….fejezte be elbeszélést öreg barátom.

Csak ültünk, egyikünk sem szólt egy szót sem. A kapitány azért, mert részéről befejezettnek tekintette a történetet, én pedig nem tudtam, s nem is akartam semmiféle megjegyzést hozzá tenni, vagy bármilyen „nagy tanulságot” levonni belőle.

Összecsendültek a poharaink, melyekben a régi szép idők emlékeit idéző, kristálytiszta kubai fehér rum csillogott és szivárványt rajzolt a pohár falára.