A nagy "bumm" / 2.rész - Kid kapitány története

Néhány hét telt el azóta, hogy öreg barátom elmesélte, milyen helyzetbe került egy be nem teljesedett randevú során.
Mivel külföldön voltam, nem tudtam figyelemmel kísérni a történéseket, másrészt pedig tudtam, hogy bármi történik öreg barátom úgyis megkeres, de csend volt, gondoltam belenyugodott, s valami hasznos dologgal elfoglalja magát.
A több órás repülő út után szinte megnyugvás volt beülni a kocsimba és belevetni magam a nagyváros forgatagába.
A gyorsforgalmi úton rövid idő alatt bejutottam a városba, s milyen szerencse, a lakásom előtt még le is tudtam parkolni.
Lakásomba belépve csak úgy repültek a ruhadarabok, s irány a fürdőszoba, ahol a kellemesen hűsítő zuhany hamarosan feledtette az elmúlt napok fáradalmait.
Kedvenc fürdő köpenyembe bújva bekapcsoltam az üzenetrögzítőt és egy kubai Ligeros cigarettára gyújtva hallgattam az üzeneteket. Egy csomó hivatalos hívás, azonban Kid kapitánytól is volt egy üzenet:
„ Ha ráérsz gyere le, mert történt egy-két érdekes dolog!…..Nincs semmi baj, jól vagyok, de azt hiszem érdekelni fog a történet!…Üdv és várlak!”
Fogalmam sem volt, mit is akarhat, de felkeltette a kíváncsiságom, azonban annak örültem, hogy egészségével nincs semmi probléma!
Mivel a programom szerint csak holnap kellett volna hazaérkeznem, így eldöntöttem, hogy reggel kocsiba ülök és felkeresem öreg barátomat.
Így is történt.
A kapitány hellyel kínált az árnyékos teraszon és az asztal mellett „jól kézre álló” hűtőszekrényből jégkockát és őszibarack levet vett elő, majd töltött a fényesen csillogó tálcán álló csiszolt pohárba, mivel tudta, kocsival vagyok és nem ihatok alkoholt.
Magának elővett egy üveg sört, s megszokott korsóját, óvatosan, hogy ne habozzon, megtöltötte.
Valami volt a levegőben, ami szokatlan, de nem tudtam megmondani, hogy mi, de az egész valahogy más volt, mint utolsó találkozásunkkor.
A kapitány arcán kissé simábbak voltak a redők és szeméből is valami furcsa, megelégedettség sugárzott.
Biztos voltam benne, hogy öreg barátom tartogat valami meglepetést, mert még egy enyhe mosolyt is felfedezni véltem szája szögletében. Azonban türelmesen vártam, mert tudtam, előbb utóbb úgyis előrukkol a „farbával”.
Valami csörömpölést hallottam a házból:
- A macska?- kérdeztem, mire mosolyogva csak a fejét ingatta a kapitány és elnevette magát:
- Nem a macska……valami más!
Na most már aztán tényleg fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem kellett sokáig várnom a „megoldásra” , mert a bejárati ajtóból a teraszra lépett egy törékeny kis nő, akinek kissé kócos, szőke haján látszott, hogy igencsak aktiválta magát a házban, s ezt bizonyította a kezében lévő törlőkendő és a fehér kötény, ami megkötve még jobban kiemelte karcsú derekát, s a szűk, divatos farmer is sok mindent sejtetett, amit még csak tetézett a testhez simuló pamutpóló.
Lábán, melyet olyan 35-36-osnak néztem, fekete pántos fél magas sarkú papucs, s ami igazán megfogott, az a két szeme volt, melyből valami szomorúsággal vegyes boldogság sugárzott. Ajkai mellett a mélyebb barázdák tanúskodtak arról, hogy nem valami gondtalan élete lehetett.
Az egész nő lehetett vagy 5o kg, de ahogy mondani szokták „jól volt összerakva”. Olyan 50-55 évesnek néztem.
Mindez csupán egy pillanat műve volt, hogy „felmértem a helyzetet”, s barátomra néztem, aki hamiskásan mosolygott, majd megszólalt:
- Igen….Ő az!
Na erre leesett végre a tantusz nálam is!….”Tehát mégiscsak „ideért” a hölgy, akiről öreg barátom megelőzően beszélt, s aki miatt a nagy „bumm”-ot elszenvedte. No most lettem csak igazán kíváncsi a történtekre.
A hölgy odalépett asztalunkhoz és hozzám fordulva, csendesen megkérdezte:
- Hozhatok valamit…..egy kávét, vagy valami mást???
- Köszönöm szépen, pillanatnyilag elég ez is! – mutattam a gyöngyöző pohárban lévő gyümölcslére.
- Ha valami esetleg kell…..szóljatok! – de ez már barátomnak szólt, aki ezt egy mosollyal nyugtázta, mire a hölgy visszament a házba, gondolom a munkáját folytatni.

- Azért legalább bemutathattál volna! – jegyeztem meg rosszallóan.
- Minek…..ismer…..tudja, hogy ki vagy!
- De én viszont nem! –
- Majd megismered…egyébként ne tarts neveletlen bugrisnak, mert ennek is megvan az oka…..Larának hívják!…Mit szólsz hozzá – s látva tépelődésemet rögtön hozzá tette – Ne mondj semmit!….Majd ha megismerted!……Különben éppen Ő miatta hívtalak ide, mert biztosan érdekel, hogy mi történt a múltkori beszélgetésünk óta. S amikor rábólintottam elkezdett mesélni:

„ Szóval…ott hagytuk abba a múltkor, hogy vártam valakit, nagyon készültem de nem jött, s az okát sem tudtam, de az a „kosár” igencsak a padlóra tett, hála istennek nem lett nagyobb baj. A véres cuccokat kidobtam, s csodák csodája még nem keresett meg a rendőrség, úgy látszik rossz az együttműködés a zsaruk és a kukások között - jegyezte meg cinikusan, s folytatta:
Néhány nap telt el az emlékezetes eset óta, amikor a kinti munkákkal éppen végeztem, megjegyzem siettem is, mert nagyon ronda felhők kezdtek el gyülekezni az égen, s tudod egy jó tengerész megérzi a vihart, s az éppen akkor volt készülőben.
Már itt a teraszon rendezkedtem, amikor a vihar előszele elkezdte először csak finoman, majd egyre erőteljesebben borzolni a fák leveleit. Hamarosan elsötétedett az ég és a sötét felhők csak úgy száguldottak , egymást üldözve. Tudtam már, hogy a dél felől érkező fekete „paplanok” olyan vihart hoznak, hogy a tengeren minden vitorlát be kéne vonni, s még az árbocok sem lennének biztonságban, s ismerve az itteni körülményeket még egy kiadós jégverés is elképzelhető volt.
Egyszóval pocsék idő közeledett.
Most adtam hálát az égnek, hogy a nyitott terasz oldalát, két oldalról, a széljárásnak megfelelően beburkoltam, átlátszó polikarbonát lemezzel. Így a napfény akadálytalanul „bejött” de a szelet nem engedte át.
Kutyám is érezte a közeledő vihart, mert bebújt az asztal alá, kis híján felborítva azt.
Nem kellett sokáig várni, s lecsapott a vihar előszele. Először csak néhány levél, majd később, már faágak is röpködtek a levegőben, no meg minden, amit a szél fel tudott kapni, s mindezt csapkodó villámok és a mennydörgés robajai kisérték, aztán leszakadt az ég!
Sűrű vízfüggöny zuhant a tájra, amit súlyosbított a néhány centiméteres átmérőjű jég golyók zápora.
Nekem nem volt szokatlan, mert annak idején szeretett MONÁ-m fedélzetén eléggé sok vihart megértem, de az a tengeren más, mert ott „csak” a tajtékzó hullámhegyek vannak és víz, alul fölül, mindenhol. Azonban itt a szél által felkapott tárgyak, az eső és a jég pusztító koktélja ömlött a földre.
Tehát itt ültem a teraszon, védve az esőtől és széltől és ráérősen szemléltem az elemek tombolását, mert azért volt valami jó is ebben, az eddigi rekkenő hőséget friss, eső szagú levegő váltotta fel.
Az utcai forgalom is szinte megszűnt, csak egy-két autó araszolt el a ház előtt, ide-oda bólogató ablaktörlővel, melyek nehezen tudtak csak megküzdeni a hirtelen lezúduló víztömeggel.
Az utcán is patakokba hömpölygött a sáros, habzó víz.
No de mindezt csak azért mondtam el, mert a történethez lényegesen hozzá tartozik.

Tehát tombolt a vihar, amikor megszólalt a kapucsengő.
Ki az a boldogtalan, aki ilyen ítéletidőben az utcára merészkedik??- gondoltam, s az előszobában lógó viharkabátomat felkapva a zuhogó esőben siettem kaput nyitni
Lara állt a kapuban, pocsékká ázva, kezében egy műanyag reklám szatyorral.
Haja, melyet semmi nem védett a zuhogó esőtől, csapzottan lógott a szemébe, vékony kis kabátkája, mely egy hajnali ködtől sem védte volna meg szinte rátapadt blúzára. Farmerja is úgy nézett ki, mintha úszóversenyen vett volna részt benne, de a legfurcsább a szeme volt, mert az eső összemosódott a szipogva ömlő könnypatakkal.
- Beengedsz? – kérdezte sírva.
- Persze! – kaptam észbe és ráterítettem gépiesen, a sok vihart kiállt, sárga plasztik esőkabátomat, nem törődve, hogy a teraszig tartó út során én is pocsékká ázok, mert az eső csak nem akart elállni, bár a szél ereje mintha már csillapodott volna valamit.
Nem is ültettem le a teraszon, hanem azonnal a fürdőszobába kísértem.
- Át kell öltöznöd, mert így biztosan megfázol, tessék itt egy törölköző, tedd magad rendbe, s mindjárt hozok valamit, amit magadra vehetsz! – azzal a szobába mentem és kitárva a szekrényt, megfelelő ruhadarabok után kezdtem kutatni:…..Fürdőköpeny!…Ez kell!….gyapjú póló!…Ez is……Fehérnemű?…No ezt nem tudom, mert hátha félreérti…inkább nem,….de egy nadrág is kéne, mert az övé igencsak pocsékká ázott!….Ez igen, ez jó lesz…..s találomra kiválasztottam egyet a polcon lévő összehajtogatott nadrágok közül.
- Hoztam ruhát, át kéne öltöznöd, mert a tied csurom víz…….na nem kell tartanod semmitől….én addig kimegyek a teraszra ……ha készen vagy szóljál! – mondtam egy gimnazista kölyök zavartságával, pedig……már sok mindent megértem, most mégis zavarban voltam, azzal a ruhacsomót letettem az öltöző szekrényre és…..kiballagtam a teraszra.

Kis idő múlva hallottam, hogy nyílik az ajtó és ott állt Lara egy tini lány zavartságával. A piros-fehér csíkos fürdőköpeny öve megcsomózva a derekán, a gyapjú trikó ujja feltűrve és a nadrág, hát az nem a legjobb választás volt, mert rábuggyant apró lábfejére, teljesen eltakarva azt, s alig tudott lépni tőle.
Ahogy néztem, majdnem elnevettem magam, amikor feltűnt, hogy bal kézfeje fölött egy aránylag friss seb éktelenkedik, melyből még szivárgott a vér:
- Hát az meg mi?! – szegeztem neki a kérdést, mire ösztönösen a háta mögé rejtette a kezét, és láttam, hogy ismét elkezd patakzani a könny a szeméből.
- Hadd nézzem, mutasd….mi történt veled? – szegeztem neki a kérdést és finoman megfogtam a kezét, magam elé húztam, amit Ő engedelmesen tűrt.
Nem volt vészes, csak felső hámsérülés, de a kezdetén kissé mélyebb, valószínű ez okozta a vérzést.
Magam után „húzva” a fürdőszobába vittem, ahol gondosan megtisztítva a sebet, s környékét fertőtlenítve, több gyorstapasszal sikerült lefednem a sérülését.
Az egész procedura alatt nem szólt egy szót sem, s nem is akartam erőltetni, mert valami zűrös dolgot sejtettem a sérülés mögött, s éreztem, hogy ez összefügg a hirtelen bekövetkezett látogatásával……Majd elmondja, ha akarja! ….gondoltam, azzal a konyhába mentem, miután leültettem a védelmet adó teraszon az egyik kényelmes karosszékbe. A konyhából nemsokára gőzölgő kávés csészével tértem vissza:
- Idd meg….jót tesz! – tettem le az asztalra a forró italt.
Hangtalanul kezdte el kortyolgatni, csak az időnként rám tekintő, nagy kék szemében láttam a hálát megcsillanni. Nem akartam kérdésekkel zaklatni, mert láttam, hogy eléggé rossz állapotban vannak az idegei, amit mi sem bizonyított jobban, mint a meg-megjelenő könnyek.
Hirtelen megszólalt:….Itt maradhatok éjszakára? – s várakozóan nézett rám.

No ne tudd meg Barátom mi minden szaladt át az agyamon, de tudtam, hogy nem szabad és nem is lehet visszaélni a helyzetemmel, mert ez a nő a védelmemet kéri, s azt, amit a házam adhat neki, a menedéket, s most el kell felejtenem, hogy itt áll kiszolgáltatottan és védtelenül.

- Természetesen!….Majd megoldjuk…..van elég hely! – erre odalépett hozzám és egy gyerekes puszit nyomott a tengervíztől megcserzett arcomra: - Köszönöm!
Rebegte s visszaült a karosszékbe, maga köré csavarva a székre dobott takarót.
Nem szóltam semmit, csak néztem ezt a törékeny teremtést, akit ki tudja milyen vihar sodort az én „kikötőmbe”, hogy menedéket találjon. Össze-vissza jártak a gondolataim, mert az én lelkemben is vihar dúlt, aminek központja Lara volt…..mi történt vele……honnét van a sérülése….bár volt már egy sejtésem, hogy az alkoholista élettársának a műve, de nem akartam rákérdezni……majd megnyílik és elmondja….nem szabad erőltetni.
Látszott rajta, hogy lassan kezd megnyugodni. Úgy éreztem, hogy nekem is szükségem van egy kis lélekerősítésre, ezért elővettem a hűtőből a pálmalevélbe csomagolt üvegemet, melyben kedvencemből, a fehér kubai rumból még lötyögött egy kevés.
- Kérsz?- kérdeztem, felé tartva az üveget.
- Mi ez?
- A legjobb ital mindenre…..kubai rum!
- Rum?….De hát ez olyan, mint a víz!
- Persze – nevettem el magam – csak az a különbség, hogyha ebből megiszol egy nagy pohárral, nem a szomjadat tünteti el, hanem Téged küld padlóra!
- Én nem szoktam ilyeneket inni!
- Gondolom, de egy korty nem fog megártani, sőt!…..Tudod mit…kóstold meg, ha nem ízlik, vagy nem akarod, ne idd meg…nem fog kárba veszni bíztattam, azzal töltöttem neki is néhány centre valót.
Óvatosan belekortyolt, de azonnal köhögésbe kezdett: - Ez finom, de nagyon erős!! – mondta kipirult arccal.
- Tudom…azért szeretem!……Ha nem akarod, ne idd meg, de szerintem jót tenne……és nehogy azt gondold, hogy le akarlak itatni….nincs szándékomban.!
- Nem gondoltam semmi ilyenre……Tudod…Te olyan jó vagy hozzám….pedig …..– s félbehagyta a mondatot.
Valahogy nem akart megindulni a beszélgetés, nem is akartam erőltetni.
Csak ültünk szótlanul, de valahogy mégis jó volt.

A vihar már messze járt, s a tépett felhők mögött a Nap is erőlködött, hogy fényével ragyogást hozzon a megtépett tájra, s belül nekem is valami rég nem tapasztalt érzés kezdett úrrá lenni a sok-sok nyomasztó lelki nyavalya felett.
Aztán…..kezdett esteledni, s a levegő is hűvösebb lett, ezért behúzódtunk a házba, s tiszta ágyneműt elővéve, ágyazni kezdtem. Larának a szobába, a francia ágyra, magamnak pedig…..az előszobába, az ülőgarnitúrára, ahol néha napközben is el szoktam nyúlni egy kis sziesztára, bár az utóbbi időben ez ritkábbá vált.
Nem éjszakai pihenésre tervezték, de nem okozott gondot, mert hozzá voltam szokva, hogy akármilyen lehetetlen helyen is tudjak pihenni.
Lara csak állt a szoba ajtóban és érdeklődéssel szemlélte ténykedésemet, amit a fekvőhelyét készítettem.
- Ez nem a Te helyed? – kérdezte, amikor az égszínkék lepedőt próbáltam feszesre húzni a széles ágyon.
- Ma a Tied lesz…..én meg kint alszom. – válaszoltam. No erre „beindult” s tiltakozott, hogy nem….ő nem akar nekem kényelmetlenséget okozni, majd Ő alszik kint…. Stb…stb.

Végül csak bele egyezett.
Szeretnék mondani valamit neked! – fordult hozzám, fájdalommal és szomorúsággal a hangjában – Az történt, hogy éppen a holnapi ebédhez készítettem a hozzávalókat, amikor hazajött az élettársam, s jócskán be volt „töltve”, amit én nem hagytam szó nélkül, igaz, hogy csak annyit mondtam neki, hogy …”megint ittál??”….mire ő lehuppant a székre, majdnem mellé, s a szatyorból kivett egy üveg bort, ami már megvolt kezdve, nagyot húzott belőle és felcsattant…Az én dolgom! Mi közöd hozzá! Én keresem meg rá a pénzt!……Persze! A piára neked mindig jut, de arra nem gondolsz, hogy az ennivaló és a többi is mind, mind pénzbe kerül?? – kérdeztem, aztán szó szót követett, mígnem felugrott, azaz inkább feltápászkodott a széről, mely fel is borult imbolygó mozdulatától és az asztalon lévő kést marokra fogva fenyegetni kezdett:….”Ha be nem fogod a pofádat, beléd vágom!” – s azzal felemelte a kést tartó kezét.
El akartam lépni előle, de nem sikerült, mert a szekrény és az asztal között keskeny volt a hely, így a sarokba lökött és felém sújtott a késsel. Próbáltam védekezni, azonban ahogy ki akartam bújni a kezei közül, sikerült a karomat megsebeznie, ekkor minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól, ami igencsak részeg állapotára való tekintettel sikerült is és a földre zuhant. Nem történt semmi baja, de még jobban elkezdett szitkozódni, s mindenféle trágárságot vágott hozzám.
Csak annyit tudtam hirtelen tenni, hogy felkaptam a szatyromat, melyet a munkából megérkezve a fogas alá tettem, s amiben irataim, meg egy két dolog volt, majd kiszaladtam a házból. Akkor már kezdet esni az eső, de nem tudtam mit csinálni.
A házba nem mehettem vissza, mert az ajtóban ott állt élettársam, kezében a késsel és tovább üvöltött, elmondva mindenféle ringyónak engem, pedig Te is tudod, hogy nem vagyok olyan.
Kétségbeesésemben nem tudtam, mit csináljak, s akkor eszembe jutottál, hátha segítesz, bár arra is gondoltam, hogy a múltkori dolog miatt talán be se engedsz, de nem volt más megoldás, ezért összeszedve minden erőmet és dacolva a viharral, eljöttem, s kérlek, bocsáss meg, hogy a múltkor nem jöttem, de nem akartam cirkuszt, se Neked, se nekem!
Hát – és egy nagy sóhaj hagyta el ajkait – ez van!…Most már mindent tudsz!….Majd reggel keresek magamnak valami helyet, csak találok egy szállást, míg rendeződnek a dolgaim, mert abba a házba, bár az enyém, de addig vissza nem megyek, amíg el nem takarodott és beszélek a körzeti rendőrrel, hogy bírja jobb belátásra, hogy eltűnjön a házamból……És……köszönöm, hogy befogadtál, annak ellenére, hogy……
Ne foglakozz ezzel…..megtörtént…..felejtsük el – mondtam, de tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert a tüske, az tüske marad!
Megvacsoráztunk, aztán ki-ki ment a „saját helyére.
Ne tudd meg, milyen éjszakám volt! A hevenyészett fekhely mindenre jó volt, csak nyugodt, pihentető éjszakai alvásra nem, no meg aztán a tudat, hogy ott fekszik bent a szobában, én meg itt forgolódok. Azonban bármilyen nagy is volt a kísértés, tudtam, nem élhetek vissza a helyzetemmel. Tisztába voltam vele, hogy biztosan maga mellé engedne, mert melegségre, szeretetre, dédelgetésre vágyódik, de …..ez nem az a pillanat, bármennyire is szeretném.
Nagy nehezen reggel lett.
Kávét főztem és egy csészét a tálcára téve beléptem a szobába, ahol a széles ágyon, nyakig betakarva, kezdett ébredezni Lara. A búzavirág kék párnán éles szín ellentétet volt Lara szőke haja és az ágynemű kontrasztja között, mert szinte világítottak kócos tincsei.
Jó reggelt!….köszöntöttem, elmosolyodott és halkan viszonozta köszöntésemet….-Jól aludtál? – kérdeztem, mire nagyot nyújtózott, s a könnyű takaró lejjebb csúszott róla, látni engedve apró melleit, melyeket csak egy vékony póló takart. Szép látvány volt, de még milyen szép!

- Köszönöm….úgy aludtam, mint a bunda! – mosolygott – És Te? – kérdezte, mire csak bólintottam: - Én is! – és letettem az illatosan gőzölgő kávét az ágy mellett lévő kis asztalra, melyet megköszönt és kortyolni kezdett.
- Finom……köszönöm….figyelmes vagy!
- Egészségedre! – mondtam és csak néztem, nem tudtam betelni a látvánnyal.
- Szeretnék felöltözni! – mosolygott rám azzal a kis kacérsággal, mely minden nő szemében benne van.
- Persze…persze! – vettem tudomásul zavartan és kiódalogtam a szobából

A teraszon szürcsöltem a kávém, amikor frissen és kipihenve kilépett az ajtón, az éjszaka folyamán megszáradt ruháit felöltve…..Tetszett…nem is kicsit!!

- Hogyan tovább? – tettem fel a kérdést és várakozóan néztem rá.
- Azt hiszem, lépnem kell!
- Szerintem is!
- Haza megyek,…összepakolok….aztán…majd csak találok megoldást!
- Ide visszajöhetsz,….ha akarod!
- Köszönöm szépen,…..majd meglátom!
- Jó…Rád van bízva… én nem erőltetek semmit, de ha akarod, ide jöhetsz…akár hosszabb időre is! - Jegyeztem meg, s szerettem volna igenlő választ hallani.
- Köszönöm, s akkor…megyek is. Ha van valami telefonálok…jó??
-Rendben…tudod, hogy …..na majd alakul!

Elindult a kapu felé és kilépve az utcára visszanézett és egy bájos mosollyal a szájához érintett kezével puszit küldött, majd elindult, remélhetőleg egy új élet irányába.

Nehezen teltek az órák…..csak lődörögtem, de semmi értelmes dolgot nem tudtam csinálni és mindig az órát és a telefont lestem.
Sehol semmi……csak az óra mutatói vánszorogtak hihetetlen lassúsággal előre és a telefon rezdületlenül hallgatott.

Így telt el nagy nehezen a délelőtt.

Már elkondult a déli harangszó is, de még semmi, aztán fél három körül, amikor eldübörgött az ablak alatt a menetrendszerinti autóbusz, kisvártatva megjelent a kapuban Lara.

Izgatottan mentem eléje, s nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg rögtön:
- Mi újság?…Sikerült elrendezned mindent?…Rendbe minden?

Kérdésemre bólintott, s láttam arcán a mosolyt, ebből tudtam, nincs semmi baj, de gyors válasza is erről tanúskodott:

- Rendben minden!

Megnyugodtam, bár nem teljesen, mert nem tudtam mi lesz a jövőbeni folytatás, s szinte hipnotizáltam, hogy olyan választ adjon, melyre már nagyon vártam az első találkozásunk óta, de ez a válsz egyenlőre, még nem hangzott el. Bíztam benne, hogy erre is sor fog kerülni, de nem akartam siettetni Larát.

Miután megettük kései ebédünket, amit Lara tiszteletére dobtam össze, s ami már teljesen kihűlt, így a mikrónak volt is dolga vele, Lara háziasan lepakolta az asztalt, s már hallottam is, hogy a mosogatógép dolgozni kezd.

Szokásomhoz híven a teraszon ücsörögtem, pöfékelve ebéd utáni cigarettámat, amikor Lara is kijött és leült.
- Azt hiszem van egy csomó dolog, amit meg kéne beszélnünk! – fordult hozzám, s én fejbólintással helyeseltem.
- Először is otthon az a helyzet, hogy megmondtam neki, záros határidőn belül hagyja el a házat!…Tudomásul vette és három nap múlva költözik, mert akkor kap pénzt…..az utcára azért mégsem akartam küldeni. Azonban nem szeretnék hazamenni, míg el nem távozott, így valami megoldást kell találnom, hogy addig hol húzzam meg magam – mondta és kérdően rám nézett.
- Természetesen maradhatsz itt, ha ez jó Neked! – válaszoltam, s nagyon bíztam, hogy el is fogadja az ajánlatomat
- Köszönöm…..rendes vagy…..akkor ……maradok!

Angyali zene volt füleimnek, s mintha hájjal simogattak volna……Erre vártam…..Ezt akartam……s végre…..aztán majd meglátjuk.

A következő napokban semmi rendkívüli nem történt. Ugyan megjelent a házamnál Lara élettársa, de nem volt agresszív, bár éreztem leheletén az olcsó „kocsis bor” bűzös szagát, sikerült meggyőznöm nem érdemes Lara döntése ellen hadakozni, mert ez teljesen szabad akaratából történt így, s ebben a döntésben senki nem befolyásolta, hacsak az nem, hogy részegen rátámadt.

Figyelmeztettem, hogy maradjon veszteg, mert ha piszkálja Larát, az biztosan feljelentést fog ellene tenni, s annak pedig komoly következményei lehetnek.
Persze ez nem ilyen könnyen történt, de a végén csak sikerült meggyőznöm. Lehet, az is besegített, hogy Lara az egész beszélgetés alatt a terasz lépcsőn állt, kezében a mobiljával és várta a fejleményeket.

Azért volt bennem annyi emberség, hogy megkérdeztem a fickót, hogy van-e hová mennie, s megnyugtatott, ezzel semmi baj, csak azt sajnálja, hogy Larát elveszíti. Udvariasan, de a tőlem megszokott határozottsággal tudtára adtam, hogy mindezt saját magának, illetve a majdnem állandó részegségének és agresszív magatartásának köszönheti, aztán elváltunk, no nem éppen valami nagy barátságban.

És?? – kérdeztem a kapitánytól.

Tudom mire vagy kíváncsi, de azonban már nem tartozik a nagy nyilvánosságra – felelte öreg barátom , folytatta – a lényeg az, hogy már nem az előszobában alszom, s ami azt illeti…..jól megvagyunk, s ami a legfontosabb, Lara boldog és jól érzi itt magát, én pedig örülök, hogy itt van, mert nevetésével, sürgés forgásával életet hozott ismét a házba, s tudod, már nagyon elegem volt a „börtönéletből”

Persze, felvetődik a kérdés nem volt ez korai a feleségem halála után?…de nem szabad „összemosni” a két dolgot, mert a gyász örökre megmarad a szívemben és soha senki nem léphet a helyébe, de az élet megy, sőt robog. S ha a koromat figyelembe veszed, nekem már meg kell ragadnom, minden olyan alkalmat, melyet az élet felkínál.
Nem a külsőségeken múlik a gyász, mely szívünkben életünk végéig nyitott seb marad, de hogy teljesen el ne „vérezzünk” el kell fogadnunk a lehetséges megoldásokat, s Lara éppen ezért nagy kincs a számomra, mert ismét van értelme az életemnek, s van mellettem egy segítő kéz, akire számíthatok, s akinek fontos vagyok, akiért még érdemes élnem, s ami még nagyon fontos, én is „menedéket” jelentek a számára, kiutat abból az életből, ahol egy alkoholista kiszolgáltatott „tulajdona” volt. Annyi rosszat kapott az élettől, hogy most már éppen ideje, hogy sorsa jóra forduljon, mert a magam részéről megadok neki mindent, ami tőlem telik, s mindezt „csupán” azért, hogy boldognak lássam.! „ – fejezte be kettőjük történetét öreg barátom.

Mintegy végszóra, Lara is megjelent, kezében egy tálcával, melyet finomságokkal rakott meg. Látszott az arcán a megnyugvás és mozdulataiból, viselkedéséből is kitűnt, hogy boldog.
Szívemben jó érzéssel és baráti szeretettel néztem őket, s teljes egészében helyeseltem döntésüket, örülve annak, hogy a meglehetősen zavaros előzmények után egymásra találtak.

Az időm lassan lejárt és indulnom kellett, bár mindketten tartóztatni akartak, de várt a kemény munka, s messze volt még otthonom.

A kiskapuig kísértek, ahol öreg barátomtól egy öleléssel búcsúztam, amikor Lara hozzám lépett és egy gimnazista kislány pironkodó bájos szégyenlősségével puszit nyomott az arcomra, majd elpirulva hátrább lépett. Ránéztem és szinte sütött szeméből a boldogság, amikor öreg barátomhoz bújva integetett, miután elindultam az autómmal.
Az út ezen a részen egyenes volt, így sokáig láttam a tükörből, hogy ott állnak a kapuban, átölelve egymást és integetnek.

Hazafelé nem volt nagy forgalom és folyton az járt az eszembe, milyen ritka, hogy két, az élet mélypontján lévő ember így összetalálkozzon és olyan kapcsolat szülessen, ami mind a kettőnek, boldogságot, megnyugvást okoz. A szívembe zártam, öreg barátom mellé a kis, törékeny Larát is, aki odaadásával, szeretetével beragyogta öreg cimborám napjait.