Epilogus Lara történetéhez

(Kid kapitány történetei)

Epilogus Lara történetéhez

Fáradtan mentem haza az irodából és alig vártam, hogy egy kellemes fürdő után kényelembe téve magam leülhessek az öreg bőr fotelembe, egy pohár innivaló társaságában, amikor szemem az asztalra dobott levelek, hirdetési szórólapok között megakadt egy szálkás betűkkel címzett borítékon, melyet öreg barátom, Kid kapitány írt.
Nem szokott leveleket írni, ezért valami rossz sejtelmem támadt.

Nem is kerestem a papírvágó kést, hanem feltéptem a borítékot, hogy mielőbb megtudjam, miért ragadott tollat öreg barátom.

Néhány szó állt csak a gondosan összehajtott levélpaíron:

„Lara nincs többé!!”

- Úristen!…Mi történt? – s máris öltözködni kezdtem, hogy mihamarabb személyesen is találkozzam a kapitánnyal.

Szerencsémre nem mértek sebességet az úton sehol, vagy csak nem vettem észre, de mindenesetre biztos, hogy jóval többet mutatott a sebességmérő a megengedettnél.
Szegény autóm nem tudhatta mi hajt annyira, mert csak annyit „érezhetett”, hogy a tövig nyomott gázpedál miatt a motorja a szétesés határán dübörgött, s a kerekek sikítva falták a kilométereket.

Még így is egy örökkévalóságnak tűnt az út, s szinte ernyedt sóhaj szállt az agyonhajszolt kocsimból, amikor végre megállhatott öreg barátom háza előtt.

Kiszálltam és a kapu felé indultam, semmi mozgás.

A kiskapu nyitva volt, beléptem és egyenesen a ház felé vettem utamat.
Csend honolt a teraszon is, s Báró kutya sem jött elő üdvözlésemre, sőt nem is láttam sehol.

Kid kapitány a teraszon, az asztalnál ült, előtte egy üveg fehér rum, s iszonyú csend, mely szinte égette a dobhártyám, hiszen mindig halk zene szokott szólni, de most semmi, csak a nagy némaság, szinte temetői hangulat nyomta rá bélyegét a környezetre.

A kapitány fel sem állt érkezésemre, csak az asztal mellett álló székek egyikére mutatott, hogy üljek le, de közben ismét töltött az előtte álló, ki tudja hányadik üvegből . Megszokott csíkos pólóján a mindig hófehér csíkok koszos pászmákká váltak a sok napos használattól. Komor arcán több napos borosta éktelenkedett. Koszos sötétkék nadrágján sötét foltok jelezték, hogy gazdája nem sokat ad a megjelenésére. Soha nem láttam még ilyen elhanyagolt állapotba barátomat.
De ugyanez tükröződött a környezetén is.
Az asztalon pohárnyomok mutatták a sűrű használat emlékeit, s a színültig telt hamutartók is nehéz órákról árulkodtak.
Minden valahogy olyan nyomott volt, s bármerre néztem a lehangoltság tükröződött az egész környezeten.
- Hozz magadnak egy poharat! – intett a konyha felé a kapitány és töltött magának az előtte álló üvegből.
A pohár tartalma egy pillanat alatt eltűnt, csak egy torokköszörülés jelezte, hogy megtalálta az útját a többi után.
Rég nem láttam barátomat ilyen állapotba, hiszen híres volt mindig, hogy tudta hol a határ, de most véreres szemei nem erről tanúskodtak

A konyhába lépve iszonyú rendetlenség fogadott. A mosogatóban álló szennyes edények savanyú szaga keveredett a számtalan cigarettavég mellbevágó „illatával”.
Kénytelen voltam elmosni egy poharat, mert nem találtam egy tisztát sem.
- Baj van fiú!……Lara elment! – közölte mély letargiával hangjában.
- Mi történt? – tetem fel a kérdést, mire a kapitány megemelte poharát és annak tartalmát egy kortyintásra leengedte a torkán. Látszott rajta, hogy ez nem az első pohár a mai nap.
Kis idő múlva, lassan, tagolva beszélni kezdett, mély szomorúsággal hangjában:

- Tudod, hogy Larát egy szorult helyzetből mentettem meg, amikor nem volt hova mennie alkoholista élettársa zaklatásai elől, én menedéket adtam neki, amit el is fogadott. Nekem sem volt mindegy, hisz a gyásztól néma házba napfényt és vidámságot hozott kedvességével és úgy gondoltam, hogy jól is érzi itt magát, hisz próbáltam megtenni mindent ennek érdekében, de úgy látszik mindez kevés volt, pedig már kezdtem azt remélni, hogy jelenléte nem csak a válságos napokra korlátozódik.
Beszéltem az élettársával is, aki a rábeszélésem hatására, s valószínű hogy Lara felszólítására is, de elköltözött Lara házából.
Ezután kellett volna felfedeznem a változást, de mint már sok esetben, most is azt hittem, hogy a jó tett helyébe jót várhatok, de sajnos nem így történt, pedig próbáltam elhalmozni Larát mindennel, igyekeztem a kedvébe járni, hogy örömet szerezzek neki, s érezze, hogy van akinek fontos, minden esetre nekem egyre fontosabbá vált, s kérges szívemen kezdett kibontakozni egy kis virág, mely az iránta érzett érzéseim hatására már bimbózott, s nem sok kellett hozzá, hogy ragyogó, tűzpiros szirmaival a boldogságot lopja be megkérgesedett, a gyásztól meggyötört szívembe.
Tudod, hogy feleségem emlékét sohasem feledem, de az élet megy tovább és én élni akartam, szerettem volna, ha a hátralévő napjaimat nemcsak a gyász feketeség, hanem a szeretet és odaadás melengető fénye is beragyogja.
Sajnos nem így történt, s én aki mindig előre gondolkodtam, számba véve minden lehetőséget, most elszámítottam magam.

Lara egyre többet hivatkozott arra, hogy fáradt, fáj a feje és had ne soroljam fel az összes női kifogást.

Mivel most már szabadon haza járhatott, élt is az alkalommal, s egyre többszőr töltötte otthon az éjszakát.
Napközben be-be szaladt megnézni jól vagyok-e. Ilyenkor megkíynáltam egy kávéval, vagy a hűtőben lévő, kimondottan az Ő számára behűtött italok valamelyikével.
Alig tudtam kivárni, hogy belépjen, s én aki soha nem szolgáltam ki senkit, lestem a kívánságait és jó szolga módjára igyekeztem is eleget tenni azoknak.
Aprócska lábai kaptak saját, de nem feledkeztem meg az általa szeretett kozmetikai szerek beszerzéséről sem, s a fürdőszobában ott volt a fogason a saját fürdőköpenye is, természetesen a frissen mosott törölközöje társaságában. Szóval akárhová mentél a házban, mindenütt ott volt már a jelenlétét bizonyító tárgyak sokasága.

Mint mondtam, a személyét fenyegető veszély elmúltával már nem volt nálam állandóan, hanem ismét birtokba vette régi házát, s mivel Ő még dolgozott, így onnét járt munkába, s a nálam tett „látogatásai” kezdtek néhány órára és a hétvégekre korlátozódni.

Aztán jött egy nap, amikor a kapuban állva egyik régi ismerősömmel beszélgettem, s Lara a lányával a boltból igyekezett hazafelé.

Szó nélkül mentek el mellettünk, én utána szóltam, hogy jöjjön be, de mint aki meg sem hallotta, mentek tovább.
Valami rossz sejtés kerített hatalmába, éreztem, hogy valami nagy baj történt, bár nem tudtam és még most sem sejtem az okát.

Igyekezetem a barátommal a társalgást mihamarabb befejezni, ami sikerült is és berohantam a házba, magamhoz vette az irataimat. Gyorsan kinyitottam a kaput és máris a kocsimba ültem, hogy kipörgő kerekekkel Laráék után száguldjak.

Mivel Ők gyalogosan voltak, s a házuk meg az én otthonom között mintegy tíz-tizenőt percnyi gyaloglás volt, így még mielőtt hazaértek volna sikerült őket utólérnem.
Sikító kerekekkel álltam meg és a gumi széles, fekete csíkot húzott a nyári melegtől kissé megpuhult aszfaltra. Kiugrottam a kocsiból és Larához léptem:
- Azt ígérted, hogy bejössz, tudod hogy egész délután vártalak! – förmedtem rá és belül minden zsigerem remegett az idegességtől.
- Ne haragudj, de ma nincs kedvem……meg nem is érzem jól magam, fáradt vagyok! Majd holnap benézek….Most megyek haza és lepihenek!…..Majd holnap! – mondta és tovább akart menni, azonban én elé álltam:
- Lara!….Tudod, hogy szeretlek és szükségem van Rád!
- Én is szeretlek, de ma nem akarok hozzád menni, fárad vagyok és otthon akarok lepihenni.
- Tudod jól hogy nálam is otthon vagy! Gyere velem és …….Lara kérlek !!
- Nem!….Majd holnap!
- Szükségem van Rád, mert megőrjít, ha egyedül vagyok!
- Mondtam, hogy holnap!…..Majd holnap benézek!

Forrt bennem valami és kimondtam azt, amit talán nem kellett volna:
- Kilencig várok Rád…..Ha addig nem jössz……úgy veszem, hogy szakítottál velem! –
mondtam és beültem a kocsiba. Szerencsétlen autó nem tudta mi történhetett, mert amit soha nem szoktam, pörgő kerekekkel fordultam meg, miközben kavics zápor füstölgött az ártatlan útszéli bokrokra. Ámokfutóként száguldottam haza, s kis híja volt, hogy bele nem rohantam a szögletes acélrudakból hegesztett vaskapumba. Állóra fékezett kerekekkel csúsztam felé, de sikerült néhány centiméterrel előtte azért megállnom.
A házba belépve azonnal a rumos üveget kerestem, meg is találtam, de semmi megkönnyebbülést nem okozott, hogy kiittam tartalmának jó felét.
Báró megérezhetett valamit a bennem tomboló feszültségből, mert behúzott farokkal ódalgott el a közelemből, s eltűnt a kuckójában.

Nagyon lassan telt az idő kilencig, aztán……vártam, miközben mindenféle mentségeket kerestem Lara számára, hogy ezért meg azért nem tud jönni, s vártam hogy legalább telefonál, de ……semmi.
Félretéve minden hiuságot és büszkeséget felvettem a telefonom és Lara számát tárcsáztam. Hosszan csengett ki a hívás, nem értettem miért nem veszi fel, mert tudtam, hogy a telefonja mindig ott van mellette, elérhető közelségben, mivel órának és ébresztő vekkernek is azt használta.
Már a sokadik csengetés hallatszott el, amikor a fia közölte, hogy Lara lefeküdt és alszik, azért nem fogadja a hívásomat.
Tudtam, hogy egy szó sem igaz ebből, mert tapasztaltam, hogy a legmélyebb álmából is felébred ha megszólal a készülék, de nem hazudtolhattam meg a fiát.

Legszívesebben beugrottam volna a kocsiba és rohantam volna Hozzá, de nem tehettem, mert egyrészt visszatartott valami nyakasság, másrészt pedig jócskán megnéztem a rumosüveg tartalmát.
Tíz óra felé aztán feladtam…….Tudtam, hogy vége a kapcsolatunknak, bár nem sejtettem mi lehetett az oka, s ezen egészen addig töprengtem, míg itt a fotelban ülve el nem nyomott az álom. Nem tudom mennyi ideig szunyókáltam itt kint, de arra ébredtem, hogy rettenetesen fázom, amit egy újabb rum adaggal próbáltam enyhíteni, de nem sikerült.
Nagy nehezen reggel lett, s egy újabb üveg jelezte az idő múlását.

Így ment ez néhány napig, már alig volt bennem erő, csak szédelegtem, s nem tudtam volna megmondani mikor ettem utoljára. Tudtam, hogy nem szabad ezt csinálni, mert súlyos következményei lehetnek, de nem érdekelt semmi.
Talán nem is találkoztunk volna itt, ha nem ráz fel a kábulatból az egyik ismerősöm megjelenése, aki a segítségemet kérte hajójának vízre bocsátásához. Igaz, hogy ez csak a magyar „tenger” vizét jelentette, de életerőmből visszahozott valamit a vitorlavászon csattogása, ahogy a friss szellő belekapott, s a köteleken játszó szél is a régi időket idézte. Jó volt ismét hallani az orrtőkén megtörő hullámok csobogását és állni a fedélzeten, miközben a habokból felszálló vízpermet lágyan simogatta az arcom. Egy picit visszaléptem a múltba, s tudatosult bennem, hogy annyi kemény vihar után a lelkemben dúlót is le kell győznöm, s majd csak találok egy kikötőt, ahol végre megpihenhetek, mert nem akartam „Bolygó Hollandi” lenni az élet tengerén.

Azóta is sokat gondolkodtam, mi lehetett Lara döntésének az oka. Talán a köztünk lévő korkülönbség, talán az, hogy most már szabad volt, mivel alkoholista „párja” elköltözött, vagy talált magának valakit, aki többet tud nyújtani Neki??? Nem tudom, csak azt, hogy rettenetesen hiányzik, s csak egy szavába kerülne és rohannék Hozzá, de ez a szó késik, s lehet hogy el sem hangzik soha.
Egy biztos hogy más vizeken hajózik, mint én, de ennek ellenére tiszta szívemből kívánom, hogy élete hajóját a vitorlákba kapaszkodó szeretet szele vigye előre, s ha meg akar pihenni, találjon egy biztonságos kikötőt, ahol boldogság várja

Látod cimbora, még az ég is Őt siratja! – mutatott az égen úszó sötét felhőkre, melyekből csendesen szemerkélő eső hullott, enyhítve a nyári forróságot.
Csak az a baj, hogy hiába, mert az én könnyeim sem segítettek, igaz hogy nem látta senki sem, mert lehet úgy is sírni, hogy csak a szív szorul össze és zokog valakinek az elvesztése miatt. Az én szívemet is markolja egy kéz, s ezt Larának hívják

Nem tudtam sokat szólni a Kid kapitány által elmondottakhoz, így aztán „értelmesen” hallgattam, de végül is mondanom kellett valamit:

-Szedd össze magad öreg cimbora! Ezt nem szabad így folytatni, mert a vége az lesz, hogy összeesel, mint egy üres, kiürült zsák és nyomhatod az ágyat, mint egy megrokkant vénember! Ezt nem akarhatod! Nézzél magadra, hol van az én nagylelkű, sziklaszilárd barátom, aki a legnagyobb viharba is kitartott a parancsnoki hídon, s mindig révbe vezette hajóját! Ez nem Te vagy, mert a saját sebed nyalogatása sohasem volt szokásod!….Nézz körül! Megtűrtél valaha is ilyen rendetlenséget, koszt? Sohasem! Akkor most miért tűröd! Ezzel csak a saját gyengeségedet igazolod! Megtépett a vihar? És? Varrd meg a szakadt vitorlákat és húzd fel az árboc csúcsig, had repítsen a szél boldogabb vizek felé, melyek még várnak rád!

Rövid „szónoklatom” alatt a kapitány csak hallgatott, majd amikor befejeztem, summásan megjegyezte:
- Persze! – de arcán még mindig nem láttam feltűnni a tenni akarás legkisebb jelét sem, s csak a félig telt poharát tolta arrébb. No már ez is valami haladás. Bíztam benne, hogy azért sikerült kimozdítanom tespedtségéből.

Az eső közben locsogó záporrá változott. Mindenütt apró patakok keletkeztek, s a tetőről lecsurgó víz hangos csobogással ömlött a csatornába, ahonnét zubogó patakként loccsantak a betonból készült elvezető árokba, s megszikkadt faleveleket sodorva ömlöttek az utcai árokba.
Megnyugtató látvány volt.
Felálltam és a terasz korlátjához lépve teli tüdővel szívtam be a párás, friss levegőt.

Percek teltek el, csak a fák levelein lecsurgó eső monoton „pöttyögése” hallatszott, s a meleg földről felszálló gőz pamacsok fura tánca látszott.

Aztán oly hirtelen, mint ahogy jött el is állt a zápor, amit mit sem jelzett jobban, mint a rejtekhelyükből előbújó madarak hangos csivitelése. Az egyik kis „alkalmi” pataknál megjelent egy feketerigó és sárga csőrével szorgalmasan csipkedte a szél által levert, pirosló almát.
Ismét éledt a természet.

Pohárcsörgésre fordultam hátra a korláttól és meglepve láttam, hogy a kapitány egy jókora tálcára pakolja az asztalon szanaszét található poharakat.

„No mégiscsak lett foganatja a „hegyi beszédemnek” – gondoltam, látva öreg barátom tevékenységét, aki már a színültig telt hamutartókat ürítette a sarokban álló szemetes vödörbe. Nem akartam a vendég szerepét játszani, mert úgy gondoltam, ha „beállok” segíteni, akkor még inkább sikerül felráznom tespedtségéből öreg barátom. Kivettem kezéből a tálcát és a konyhába mentem, ahol sikerült nagy nehezen helyet találnom és leraktam a többi koszos edény közé.
A kapitány már ott is volt, s egy „Bocs” kíséretében félretolt, hogy a mosogató csapját kinyitva a zubogó víz alá tartva, neki álljon az italtól ragadós poharakat elmosni. Szinte eltűntek a kemény munkához szokott kezében a csiszolt kristály poharak. S hihetetlen módon túlélték a kérges kezek szorító fogását, majd katonás rendben sorakoztak egymás mellett a csepegtető tálcán, friss tisztasággal csillogva a beeső fényben.
Én csak támaszkodtam az ajtóban és bámultam a szokatlan képet, ahogy a tenger markáns vándora úgy áll a mosogató mellett, mintha egy hajó hídján az elemekkel viaskodna, s arcán legalább annyi odafigyelést lehetett látni, mint egy viharos tengerszorosban a navigálásnál. Közben azért mosolyogtam is magamban, mert elképzeltem öreg barátomat, amit a tűzhelynél áll, köténnyel a derekán, melyen egy felirat hirdeti: „ A konyha ördöge”, de fegyelmezve magam arcomon egy izom sem rándult, mert tudtam ha most elnevetem magam, barátom ezt sértésnek veszi, s többet tíz ökörrel sem lehet majd a konyhába vonszolni egy „kis” mosogatásra.

Lassan kezdett valami rend kialakulni, s a tálaló asztal alatt lévő vödör tartalmának növekedése is jelezte, hogy egyre kevesebb ételmaradék „illatosítja” a levegőt. Az ismét bekapcsolt elszívó ventilátor is éreztette munkája hatását, mert kezdett eltűnni a savanyú ételszag, melynek helyét lassan átvette a mosogatószer citromos aromájának illata.
A kapitány dolgozott, mint egy gép és lassan kezdett kialakulni a konyha normális képe, olyan, mint amilyen Lara idejében volt.

No ez ismét beindította gondolataimat, s azon kezdtem el tűnődni, mi lehetett Lara viselkedésének az oka, hiszen amikor utoljára itt voltam, esküdni mertem volna, hogy igazi szerelemmel szereti öreg barátomat, akinek a háza a megnyugvás és a béke szigete volt a számára. Hová lett az a boldog pár, akiket még nézni is megnyugvás volt, úgy sugárzott róluk a boldogság. Mi történhetett, hogy Lara viselkedésében ilyen hatalmas változás állt be. Arra egy pillanatig sem gondoltam, hogy Lara alakoskodott volna, mert vagyok annyira jó emberismerő, hogy ez azonnal feltűnt volna, s Lara személyiségénél fogva nem volt olyan kitűnő szinész, hogy az esetleges hamis érzéseket elhitesse öreg barátommal és többek között velem is……De mindhiába törtem a fejem, nem találtam a megoldást. Gondoltam a közöttük lévő korkülönbségre is, de ez nem volt olyan jelentős, hogy problémát okozhatott volna. A szex is felmerült, mint esetleges probléma, de elnézve öreg barátom izmos alakját és fiatalos mozgását, serénykedését, ezt a gondolatot azonnal el is vetettem.
Egyszóval, érthetetlen volt számomra is Lara viselkedése.

Egyetlen szóba jöhető megoldás maradt csak, hogy megismerkedett valakivel, akinek a kedvéért megszakította a kapcsolatát a kapitánnyal, de ennél azért becsületesebbnek ismertem meg, s nem szoktam félreismerni az embereket. Persze előfordulhat, hogy tévedtem, de akkor kalap le Lara előtt, hogy engem is át tudott verni, s ilyen színészi teljesítménnyel az ország legnagyobb színpadján a helye.
Nem akartam és nem tudtam ezt a megoldást sem elfogadni, mert minden egyes találkozásunkkor Larából szinte sugárzott az őszinteség és a nyitottság.

Nem és nem…..nincs alternatívám a megoldásra!….Igaz, hogy minden nő egy örök rejtély, de ez már egy kicsit több volt annál.

Közben öreg barátom serénykedése nyomán kezdett megváltozni a ház „látképe”, mert eltűntek a székekre hajigált szennyes ruhadarabok is a fürdőszoba szennyes gyűjtőjében, s a tágra nyitott ablakokon, melyeket eddig sötétítő fa zsalugáter takart szinte hullámokban áradt be az eső utáni friss levegő, kiszorítva az áporodott dohányfüstöt, szóval a ház is kezdett fellélegezni.
No meg az sem volt lényegtelen, hogy a megérkezésemkor teletöltött pohár még mindig ott állt az asztalon, s színes, szivárványszínű gyűrű jelezte, hogy félig van még, pedig jó egynéhány perc, sőt több óra telt el érkezésem óta.
Még a Nap is előbújt a felhők közül és szikrázó fénypászmákkal ösztökélte a sötét felhőket a mielőbbi távozásra, melyek lomha mozgással engedelmeskedtek is a felsőbb parancsnak, s magukba roskadva araszoltak a látóhatár alja felé.

A teraszon megjelent Báró kutya is, s tenyérnyi mancsai sáros tappancs nyomokat hagytak a kerámia lapokon. Odajött hozzám, s nekem dörgölődve mintha megköszönte volna, hogy gazdáját sikerült felráznom letargiájából, majd rám nézett nagy barna szemével, melyben mintha az csillogott volna: „Köszönöm” és egy halk morranás kíséretében elnyúlt az asztal alatt.
Amikor a kapitány is megjelent a teraszon, felemelte fejét és egy morranással tudomásul vette, hogy minden rendben, majd a lábára fektette fejét, s hamarosan halk horkolás jelezte, hogy nyugodtan alszik, bár fülének egy-egy mozdulata jelezte, hogy bármikor ugrásra kész.

Leültünk az immár tiszta asztalhoz és rágyújtottunk. Cigarettáink füstje tekergő kígyókat és vonagló karikákat rajzoltak a kellemesen meghűlt levegőbe.

- Nincs kedved itt maradni éjszakára? – fordult felém öreg barátom, válaszomat várva. Éreztem hangján, hogy fél az egyedülléttől s ezért elfogadtam a meghívását.
Néhány telefon után sikerült másnapra szabaddá tenni magam, s reméltem hogy ezzel sikerül még jobban visszabillenteni barátomat a régi, megszokott kerékvágásba.
Most már én is nyugodtan töltöttem magamnak a frissen elmosott tálcán álló, tükör tiszta, kristály pohárba a csábítóan várakozó fehér rumból, amely éles késként hasított bele száradt torkomba, miközben égő tüze szétáradt bensőmben. Szinte éreztem a cukornád leveleinek simogatását, ahogy kéjesen felborzolják bőrömet, s a frissen meggyújtott cigaretta még csak fokozta az élvezetet. Jó volt megnyugodni a történtek után és ellazítani a görcsbe szorult bensőmet. Többet ért, mint egy maréknyi idegcsillapító bogyó!

Egy darabig elücsörögtünk, hallgatva a természet zajait, majd bementünk a házba, hogy elkészítsük éjszakai fekhelyeinket. Kid kapitány éjszakára a vendégszobát ajánlotta fel, amit természetesen elfogadtam. Ezt nemigen használták, így itt nem kellett rendet csinálni. Egy aprócska kis szoba volt, ahol az egyik falnál egy széles heverő hívogatta a fáradt vándor, míg a másik falat egy, majd a földig érő hatalmas ablak foglalta el, megnyugtató kilátást nyújtva a kertre, ahol festői rendetlenségben, de láthatóan gondosan megtervezett séma szerint álltak, ágaikkal legyezve a hatalmas fák. Még egy aprócska présház is helyet kapott a tekergő szöllő lugas mellett, mintegy jelképezve gazdájának jó ízlését, s fokozva a falusi hangulatot.

Miközben rendezkedtem, öreg barátom egy halom ágyneművel a karján lépett be és a heverőre dobta. Kritikus szemmel néztem a vászon halmot, mire megjegyezte:
- Tiszta!….Most vettem elő a szekrényből!….Ezt még Lara mosta ki és vasalta! – sóhajtott és ismét lehetett hangjában érezni azt a bizonyos gombócot, mely a torkát szorongatta. Ismét feszültséggel telt meg a levegő és lila gőzöm sem volt, hol találhatok egy képzeletbeli villámhárítót, mely levezetné ezeket a fojtogató érzéseket. Ekkor vettem észre az egyik sarokban egy kis képet, melyen MONA, a kapitány kedvenc vitorlása látszott, amint karcsú árbocain a világoskék vitorláival szeli a habokat valahol, valamelyik tengeren.
- A drága MONA!….Emlékszel, amikor a francia partoknál abba a nagy viharba kerültünk, ahol szegénynek a kötélzete, mint a megszabdalt pókháló csapkodott az ítélet időben, s csak a szerencsénknek, no meg MONÁ-nak köszönhetjük, hogy túl éltük? – kérdeztem és rögtön tudtam, megtaláltam a villámhárítót, mert a kapitány arca kisimult a múlt emlékeinek hatására. Ismét a régi, a viharokkal bátran szembeszálló, kemény, szélcserzett férfi állt előttem és a nyavalygó, összeroppant báb eltűnt, átadva helyét, annak akinek megismertem, a rendíthetetlen tengerésznek, akit úgy ismertek a szerte tengereken Captain Kid azaz Kid Kapitány.

Nos itt tulajdonképpen véget is érhetne a történet, hiszen Kid kapitány érzésem szerint megtalálta ismét önmagát és úrrá lett élete ezen hullámvölgyén, s ismét ő uralta élete hajójának kormány kerekét, kivezetve azt a háborgó érzelmi vizekből, de mint már oly sok esetben az élet itt is átírta az előre lefektetett forgató könyvet és olyan meglepetést okozott, melyen még ma is sokszor elgondolkozom, nem értve az összefüggéseket!

Már a lefekvés előtti utolsó pohár tartalmát kortyolgattuk a derengő sötétbe burkolódzó teraszon, melyet csak a sápadt Hold reszkető ezüst lándzsái világítottak meg, amikor a kapitány telefonja felvillanó kék fénnyel jelezte, hogy valaki beszélni szeretne vele. Későre járt már, ilyenkor csak fontos dolgokért telefonálhat valaki.

A kapitány felvette a kis, maroknyi készüléket, ránézett a kijelzőre és érezhetően megváltozott a viselkedése, mert valami görcsösen feszült izgalom sugárzott arcáról. Felém fordult és csak annyit mondott: -Lara!” , s egy mozdulattal kihangosította a készüléket, hogy én is tanúja legyek a beszélgetésüknek, melyet megpróbálok szó szerint felidézni:
- Szia!…Lara vagyok!…..Szóba állsz még velem??? – kérdezte feszült várakozással a hangjában.
- Igen! – nyögte ki nagy nehezen barátom.
- Szeretnék kérdezni valamit!
- Igen!
- Itt állok a buszmegállóban!
- Igen!
- Nem tudom merre induljak!
- Mert…???
- Mert vagy felszállok a következő buszra, mely messze visz innét, vagy…….a másik úton elindulok…..de az az út Hozzád vezet, ha….ha vissza mehetek!
- Hogy döntesz Kapitány?….Merre menjek????
- Ne gondolkozz semmin!……Gyere!…..Várlak, mert…….szeretlek és…..és mindig is visszavártalak!
- Köszönöm……nem fogod megbánni ????
- Nem, mert…..még mindig…ugyanúgy…..szeretlek! – fejezte be a beszélgetést öreg barátom arcán olyan kifejezéssel, mintha a híres kalóz, Drake kapitány elásott kincseit találta volna meg.

Kisvártatva Báró szapora farkcsóválása jelezte, hogy valaki ismerős közeledik, s néhány perc elteltével már meg is szólalt a kiskapu csengője, bizonyítva, hogy Báró nem tévedett.
A kapitány a terasz lépcsőjén állva várta a kései vendéget, erőt véve magán, hogy a kapuhoz szaladjon és karjaiba ölelje Larát, aki szégyenlősen félrehajtott fejjel, apró léptekkel közeledett feléje, szinte készen arra, hogy bármely pillanatban készen legyen a menekülésre.
Barátom úgy állt a lépcső tetején, mint valami hatalmas viharba, a mindent összezúzni akaró hullámok zápora alatt lenne, alig tudta palástolni érzelmeit, de ismét a régi, határozott tengerész volt, akit semmi és senki nem ingathat meg a képzeletbeli hajó hídon.
Amikor Lara fellépdelt a lépcsőn, néhány lépést hátrált, hogy elálljon az útból, de még most sem közeledett a nő felé, aki letéve megrakott műanyag szatyrát a fal mellé, bátortalan léptekkel Kid kapitány elé állt, s könnytől homályos szemekkel barátom szemének tekintetét kereste, aki csak állt ott szó nélkül. Lara előre lépett és szinte menedéket keresve, fejét a kapitány mellére hajtva, szorosan hozzá bújt, arcát belefúrva Kid barátom megviselt, csíkos tengerész blúzába és hullámzó testén látszott, hogy könnyzáporral áztatja a kék-fehér csíkos, valaha jobb napokat látott és sok vihart megélt trikót.
A kapitány végre erőt vett magán és átölte Larát, majd egyik kezével simogatni kezdte a pityergő asszony csapzott szőke haját, aki erre még jobban elkezdett zokogni.

Irgalmatlanul kényelmetlen helyzetben éreztem magam, s legszívesebben eltűntem volna innét, magukra hagyva őket, de nem volt hová mennem, mert a házba nem akartam bemenni, ha pedig az udvarra megyek…az sem megoldás. Így aztán a terasz korlátjához léptem, hátat fordítva nekik, a csillagokat kezdtem el tanulmányozni, arra várva, hogy majd csak bemennek a házba, s akkor megoldódik az egész.

Így is történt. Természetesen nem mentem utánuk, s rágyújtva egy cigarettára, vártam hogy majd csak előkerül öreg barátom, bár tudtam, hogy most én csak egy századrendű dolog vagyok a számára, de nem volt bennem semmi sértődés, hiszen ez természetes, az Ő helyében nekem is Lara lett volna az elsődleges.

Már a harmadik vagy a negyedik cigarettára gyújtottam, amikor Kid kapitány megjelent a teraszon:
- Istenem!……De boldog vagyok!……Csak visszatért hozzám! – s ebben benne volt minden. Minden, amit nem lehetett és nem kellett kimondani, de szavak nélkül is érti az ember.
- Természetesen ez semmit nem változtat a meghívásomon, különben is későre jár…no meg ittál is, úgyhogy itt alszol a vendégszobában! – szögezte le, s folytatta:
- Azt mondják egy igazi tengerész akkor iszik, ha bánatos, de ki tudja nyitni a száját akkor is ha boldog!…..Nos akkor Larára! – emelte fel a régóta félig üres poharát koccintásra.
- Larára…és kettőtökre! ……Remélem ez már jó ómen lesz!

Nemsokára nyugovóra tértünk, s én elnyújtózva a széles ágyon a fehér gyapjú takaró alatt kavargó gondolatokkal hamarosan elaludtam.

Hajnalba a kertben csivitelő madarak énekére ébredtem. Csendben felöltöztem és egy papírdarabot kerítve néhány soros üzenettel közöltem barátommal, hogy nem akartam zavarni őket, s „elhajóztam”, magukra hagyva, hogy kibeszéljék a történteket.
A távozásomra csak Báró kutya bújt elő a vackából és hozzám dörzsölte nagy fejét, miközben ártatlan szemeiből valami megmagyarázhatatlan boldogság sugárzott, vagy csak én láttam úgy…nem tudom.
A kiskapuig kísért, sűrű farkcsóválás közepette, s amikor beültem a kocsimba, két lábbal felállt a kerítés betonjára, mintha integetni akarna a távozó vendég után.

Tudom, hogy mindenkiben felvetődik a kérdés, vajon mi lehetett Lara távozásának és visszatérésének oka, de őszinte leszek:….nem tudom, s talán nem is akarom tudni, hiszen engem is boldoggá tesz a tudat, hogy öreg barátom egy ilyen viharos hullámvölgy után ismét boldogan hajózik az élet tengerén az Ő szeretett Larájával az oldalán.

Tiszta szívből kívánom mindkettőjüknek, hogy ez a „hajóút” mindkettőjük számára nagyon sokáig tartson, s a szerelem, mely lángra lobbantotta az élettől igencsak megviselt szíveiket, örökké tartson!

Az író megjegyzése:

Végezetül szeretném megjegyezni a tévedések elkerülése végett,hogy a kapitány nem
azonos velem,s a történet,bár valós eseményeken alapul "köszönő viszonyban sincs" az utóbbi idők eseményeivel!......"Csak" egy TÖRTÉNET !!!
Galambos György