Váci Mihály: Kicsordulsz forrón a szememből
Kicsordulsz forrón a szememből,
végigragyogsz az arcomon.
Mint hű kutya - fényes szelekből,
édes nyomod kiolvasom.
Azt hittem, hogy majd Te emelsz föl
a bűneidhez angyalom.
Messze vagyok az istenektől,
és az ember nem rokonom.
A mivel magamhoz kötnélek,
csak engem fojt, vág, köt a gúzs.
Én fuldoklom, már alig élek,
S Te egyre jobban szabadulsz.
Váci Mihály: Két szárny
Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullana ez az égreszálló madár,
ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.
Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
- szárnyak lettünk egymással.
Váci Mihály:A tél suttogó halk szava
A tél suttogó halk szava
a holtak utolsó szava,
félig kimondott elhaló
jéggé virágzott szó a hó.
Amit a holt hiába szólt,
a némaság a szélbe szórt,
s mit nem mondhattak soha el,
hull a sóhaj, némán lep el,
arcomon olvad, ajkamon,
szemem veri, a homlokom:
"Szeretlek! Légy hű! Ne feledj!
Élni még! -Szorítsd kezemet!
Még ne! - Még élni akarok!
Csókolj, élek, ha akarod!
Még! Még! Csókolj! Adj levegőt!
Felezd velem a Te időd!
Oszd ketté - add most a felét!
Mit ér majd, ha csak a tiéd!"
Barátok , most bíztassatok.
Oxigént ad egy szavatok!
Váci Mihály: Egy szó
Ahogy bicska az asztalba áll,
egy ordítással beleütve,
- egy-egy szó néha úgy talál,
s remegve áll meg a szívünkben.
Egy-egy szó, mint szájon a vér,
ízéről érezzük: - halálos!
Felbuggyan, - s tudjuk, utolér
egy köhögéssel a halál most.
Nevedet, - mint a végső görcsöt,
érzem gyűrűzni már a mélyből,
a kín kezét: - szívemig ér föl,
hogy leszakítsa, mint gyümölcsöt.
Váci Mihály: A szó fogan...
A szó fogan, nő, mint fű éled,
s követ magáról félre nyom,
a fecskék készülnek így Délnek
gyűlve halálos drótokon,
ahogy szárnyát feszíti Érted
idegeken a fájdalom.
Éjszakáim hűvös favödre
emelte Neved ajkamig.
Túlsó part! - miattad törött le
nyugalmam, a mohos fahíd.
Teérted gyűjtötte fürtökbe
a szív ért dobbanásait.
Olyan imát susogtam én föl,
- lombja most erdőként suhog:
felsírtam érted olyan mélyről,
hogy ott most is friss kút csobog.
Váci Mihály: Aztán
Emlékszel? Aztán milyen jó volt
hozzád fordulni - és Te édes! -
hogy doromboltál hogyha csókot
súgtam égő füled tövéhez.
S alvás előtt egymás ölében
még fészkelődni, s megfordulva
fel-felkérdezni, félig ébren:
"Szeretsz?" "Szeretsz még?" - újra, újra.
Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál szívemhez
és magadról megfeledkeztél.
Váci Mihály: Szerelem
Szerelem , szeress jobban:
mert egyre jobban gyűlölök.
Szelíden törj be engem:
- éljek az emberek között.
Mert értük élni könnyű:
de köztük, velük - nehéz.
Szerelmem szeresd őket,
védd őket - jó ügyész.
Szerelmem terelgesd rajtam
mediterrán időd,
éltesd a pár füvet,
mi karsztjaimon kinőtt.
Vedd pártfogásba őket,
szeress, hitesd velem:
lehet szeretni őket.
Adj erőt szerelem.
Könnyű a prófétáknak.
Fenn laknak a hegyen.
Én rájuk is haragszom.
Üss számra - szerelem.
Kiválasztottak ők
- a szegények közül.
Kiváltak közülünk,
ragyognak egyedül.
Álmodnak boldogságot
minékünk: - nélkülünk:
megteremtik, elérik,
élik - de nem velünk.
Én lenn a gyűlöletben
akartam, akarom
a lehetséges élet
mosolyát arcomon.
Adj nagylelkűséget:
a szerelem - hatalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése