Váci Mihály: Mint ökölben az ujjak
Este lehullsz az ágyra, mint az éjbe
porlik a csillag, mely ragyogni fáradt,
és vársz reám, hogy szeress és vígasztalj,
ha megjövök az este szőnyegén.
Szeretjük egymást, ahogyan csak
ma tudnak szeretni és ragaszkodni,
összefonódva, mint imára kulcsolt
két kéz görcsösen az égre feszül:
szeretjük egymást s összesímulunk,
mint szoros ökölben a rémült ujjak,
ahogy a kéz a könnyeket kitörli
a szeméből. Ó, mi úgy szeretjük
és óvjuk egymást, mint a száj a nyelvet,
s ahogy a bordák szorítják halálig
a vergődő szívet!
Váci Mihály: Hol vagy?
Érzem, hogy már rabom vagy,
s Tiéd már szabadságom.
Olyan szorosan foglak,
hogy lélegzetre vágyom!
Csókjaim bújdokolnak
öleden, mert már fájón
hajszolja őket egy vad
félelem: halálom.
Zokogva hívlak: - Hol vagy?
Te, akit úgy karollak,
hogy fuldokolva sírsz.
Ó, és ki tudja, hol van
magányod mélye, honnan
hallom, sikoltva hívsz!
Váci Mihály: Annak az estnek meredélyén...
Elmondhatom e milyen voltál
annak az estnek meredélyén?
Mint kivont kard-él, úgy ragyogtál
szerelmem zárult édenénél.
Én azt hiszem, hogy Te is félnél
tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.
Ha engemet mennyedbe vinnél,
mélyebbre hullnál a pokolnál.
Akkor este...
Csak bemenekülsz irgalmas szobádba,
ágyra dőlsz, szorítod homlokod.
Már nem fájdalom rendít meg, Ember!
- a döbbenet, hogy mindezt még birod!
s hogy nem üvőltsz, csak művelten és gyáván
csitítgatod magadat: - Élni kell!
Miért? - azt most tudod a legkevésbé
és élsz...s ilyet már nem is kérdezel.
Szeretlek...
Szeretlek gyűlölettel a szívemben.
Mert én már régtől fogva nagyon érdemes
vagyok reá, hogy itt maradj mellettem,
megérteni engem, hogy aztán megszeress.
Ha elzokoghatnám, hogy mivé lettem,
mióta tévelygő vágyam Téged keres,
tudnád: ilyen sorsot milyen öröm feledtet,
milyen szerelmek ösvényén vezess!
Váci Mihály: Virág
Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.
Állad remegve fogom kezembe
és arcodat, mint lámpát fordítom
a homlokomra: - Láss! és mondd, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.
De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.
Váci Mihály: Végül
Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri, hogy
meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése