Váci Mihály: Zsoltár
Legyen áldott a Te neved,
melytől most is remeg az éj.
Áldott legyen a szégyened,
amelybe elrejteztél.
Magasztaltassék a Te neved,
és arcodon a mályvák,
és első pirulásodat
angyalok zavartan imádják.
Áldassanak örök mámorral
a felujjongó idegek,
és első remegéseid értem
megszenteltessenek.
Kegyelmed,mellyel hozzám voltál,
legyen az égben kedves,
s amivel Te megáldottál engem,
legyen malaszttal teljes.
Szenteltessék meg ajkadon a csók,
fénylőbben, mint az ostya,
és sóhajaid áhítatát
zarándok-sereg áhítozza.
Gyönyörtől felkent arcodat
templomi zászlókra hímezzék.
Imádják ölelésed
kitárt-kar keresztjét.
Testedre hintessék liliom,
s amerről jöttél - pálma.
Csípőidet szentelt olaj
avassa, lehelje ámbra.
Homlokodra glória nyíljon;
galamb lebegjen, hol ledőltél,
hol égfelé fordult az arcod,
a helyet imádja örök tömjén.
Magasztaltassék az idő,
zümmögje zsoltár.
Legyen kápolna e helyen,
épüljön testednek oltár.
Harang remegje majd tovább,
mit bennem elringattál.
Váci Mihály: Mikor vetkezni kezd és karcsú
mikor vetkezni kezd és karcsú
teste mint rózsaszínű ének
felszáll a szoknyák hullt habjaiból
mellei bárányfelhő remegéssel
keresnek tenyeret és combjai kacagva
a virágkönnyű nadrágból kibújnak
hajladozva e fényes barna nádak
olyankor rámnevet tíz ujja rejtekéből
- te mit bámulsz - mert én csak állok
szemem tág partjain és leselkedem
mint ha kamasz fiú fürdő leányt les lopva
mikor vetkezni kezd és karcsú
Váci Mihály: Kilenc év
Hiszen nehéz szeretni jobban!
Neved akácfürtje a számban.
Emlékeinkben irgalom van,
mint értő, gyóntató atyákban.
Emlékszel még, hogy milyen ének
hajója úszott eddig vélünk?
Harmonikája volt a szélnek,
hogy álmaink partjára léptünk.
Palánkon át a labdarózsák:
- kilenc év verdesi a vállunk.
Zarándok felhőt szembehozzák
szentképeink, miket imádtunk.
Áhítatos szegények voltunk,
már szinte játszottuk nevetve:
- vacsorára népdalt daloltunk,
verseltem néked ünnepekre.
Amerre kószáltunk mezítláb,
friss-kenyér szaga volt a rögnek.
Fütyörésztünk, mint a talicskák.
A földek barnán hömpölyögtek.
A mélyből, énekelve jöttél,
sötét teherrel, mint a csillék.
Nem volt kihez itt könyörögjél,
- oly igazad van! - el se hinnék.
Nevem, mint pislogó egérke,
csiklandozón ül tenyeredben.
Ó, hányszor elgurult fillérke!
- letérdelve keresd a kedvem.
Nem venni észre a szerelmet,
mint lomb közt fülemile fészket;
csak csupasz ágak közt, - ha elment:
ó, hát mégis itt fütyörészett?!
Sírásod parasztciterája
térdemre átfektetve - hányszor!
Tenyérrel óvott gyertya lángja
bánatod: - belülről sugárzol.
Téged harangoznak a tornyok
Itáliában és a tenger
olyan, mintha vergődő csókod
arcom elönti könnyeiddel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése