Áprily Lajos: Zúg a patak
Ős fenyvesek közt zúg a völgy patakja,
ezüst tajték csillámlik habjain;
amint a szirteken tovább iramlik,
futása gyors. - Így múlnak napjaim.
Nem fáj, hogy elszáll sápadt ifjuságom
örökre visszahozhatatlanul:
fenyő, örökzöld lenni nem kivántam,
elmúlt a nyár, virágom szirma hull.
Csupán csak egy fáj, fojtó vasmarokkal
egy gondolat szorítja szívemet:
hogy könnyen elfecsérelt ifjuságom
meglátogat majd egyszer engemet.
Ősszel talán, haldokló alkonyatban
emlékké váltan hozzám visszatér
és számonkéri vértelen szivemtől
mindazt, mit egykor eljátszott a vér.
Majd föltámad zsibongó méherajként
a múltamból sok fájó pillanat,
az álom, melyért dőre könnyüséggel
feláldozám a boldogságomat.
És jönni fog az emlékek sorában
sötét hajad és ábrándos szemed,
s vagy megnyugszik szivem, hogy érted éltem,
vagy gyötrő megbánástól megreped.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése