Őszi Chanson

Poe, Edgar Allan: Valakinek a Paradicsomban

Te voltál minden, édes,

miért törődtem én,

forrás a szirten, édes,

sziget a víz színén,

csupa gyümölcs, csupa virág,

s minden virág enyém.

Ah csillagos remény!

Tulfényes álom, mely csupán

leszállni tűnt elém.

„Tovább! tovább! a fény után!”

kiált jövőm felém

s múltam vak mélyein sután,

némán vergődöm én.

Mert jaj! jaj! mécsesem kimúl

és életem lejár.

„Már vége - vége már! -”

(így szól, míg parthomokba fúr,

a pompás tengerár)

villámütött fa nem virul,

nem száll a lőtt madár.

És napjaim csak álmok

és éjjel álmaim

lábad nyomába járnak,

holott táncába hín

valamely égi árnak

valamely légi rím.

(Ford.:Babits Mihály)

Poe,Edgar Allan: Álomország

Bús, magányos úton át,

hol jó lélek sohse járt,

hol az Éj, egy ős eidólon,

fenn uralg gyászszínű trónon,

ide mostan értem épen,

messze jártam, vad Thulében,

mely világ végén egy bájhon, végtelen,

túl időn - túl teren.

Fenéktelen völgyek, folyók,

szurdok, mosás, titánbozót,

formákkal, miket szemed nem sejt,

mert a harmat mindent elrejt;

partnélküli tengerek,

s rájuk hulló meredek,

tengerek, mik nem hevernek,

tűzegekre habot vernek,

tavak, melyek hányják folyton

holt vizük, mely holt és zordon,

hűs vizük, mely halk és fáradt

s rajt a lenge liljomszálat.

S e tavaknál, mik igy folyton

holt vizet, mely holt és zordon,

hűs vizet, mely halk és fáradt

s hánynak lenge liljomszálat;

e hegyeknél - e folyóknál,

lassan, egyre mormolóknál -

vak bozótnál s hol a rossz

béka és gyík táboroz -

e lápoknál és torlóknál,

hol manó jár -

mindez átokvert helyekben, -

minden méla szögeletben -

rémült utas mit lel itt?

múltja leples rémeit -

szemfedős formákat, melyek

sóhajtnak a vándor mellett -

holt barátiét, kik rég be-

költöztek a földbe - s égbe.

Szívnek, melynek kínja légió,

ez egy békés áldott régió,

és a csupán árnyat látó

szellemnek ez Eldorádó:

de átutazva utas ember

rá nyíltan nézni nem bír, nem mer,

titkát halandó gyenge szem

nem látja nyitva sohasem,

mert tiltja szigorú királya

rojtos pillát emelni rája

s így vándorlélek itt csak mintegy

homályüvegen át tekint - s megy.

Bús magányos úton át,

hol jó lélek sohse járt,

hol az Éj, egy ős eidólon,

fenn uralg gyászszínü trónon,

haza mostan értem épen:

ott valék, e vad Thulében.

(Ford.: Babits Mihály)

Poe, Edgar Allan: Anni

Hál Isten, a válság

elmúlt, tovaszéledt

a lassú betegség

a néma veszélyek -

legyőztem a lázat,

melynek neve „Élet”.

Sajnos, tudom én,

erőm veszítettem:

moccanni se bírok,

fekszem merevedten:

sebaj, hiszen érzem,

jobban vagyok itten;

itten az ágyban,

testem pihen itt már

akárki ha lát,

holtnak hihet itt már

borzadva tekinthet

s holtnak hihet itt már.

Nyögés, pihegés,

sóhaj, zokogás,

elcsöndesedének,

s a nagy dobogás

a szívben, a szívben, a

szörnyű dobogás!

A kórok, az undor,

a kín, a veszélyek

s a velőben az őrült

láz: mind tovaszéledt:

a velőben a láz,

melynek neve „Élet”.

És óh! az a kínok

kínja, a szomjnak

kínja is elmúlt

az iszonyú szomjnak

kéj naphtha-folyóját

nyaló csúnya szomjnak:

ittam a forrást,

mely oltja e szomjat -

ittam a forrást,

melynek szava csitít:

nem mélyen a földben

folyik ez, itt, itt,

pár lábnyi üregben

a föld alatt, itt, itt.

És senki se mondja

nekem ostobán,

hogy keskeny az ágyam,

sötét a szobám: -

nem aludt jobb ágyban

még senki se tán:

aludni, ily ágyban

alhatsz igazán.

Itt Tantalusz-lelkem

nyugalma valóság:

feledte talán vagy

nem bánja a rózsát -

nem bánja a mirtuszt,

nem bánja a rózsát.

Törődik is ő már

sok régi bajával:

szentebb zamatokkal

tell most, ibolyával,

rozmarin-illattal,

vegyest ibolyával,

árvácskavirággal és

szerény ibolyával.

S boldogan alszik itt

fürödve megannyi

álomba rólad

te szép, te hív Anni;

fürtjeid fürdetik

s fulladoz, Anni!

Annica csókolt,

simogatott,

szívem a szívén

elnyugodott -

szívének egén

szívem elnyugodott.

Hogy a fény kialudt, ő

puhán betakart,

kérvén a királynőt

s az angyali kart,

hogy árva fejemről

űzzék el a bajt.

És testem az ágyban oly

nyugton hever itt már

(tudva szerelmét)

hogy holtnak alitnál,

és testem az ágyban oly

békén pihen itt már

(szerelme szívemben)

hogy holtnak alitnál

borzadva tekintenél

s holtnak alitnál.

De csillog a lelkem

mint mind a megannyi

csillag az égen,

mert csillaga Anni,

mert csillaga szerelem

csillaga, Anni,

szép szemed csillogó

csillaga, Anni!

(Ford.: Babits Mihály)

Poe,Edgar Allan: A harangok

l

Halld, a szánon a harang,

szép ezüst-harang!

Mily világát a vígságnak zengi ez a hang!

halld, mint pendül, kondul, csendül

át az éj jeges legén,

míg a csillagnak, mely fent ül,

fénye kristályfényesen dűl

keresztül a lég egén.

Ritmussá fut ám

mintegy titkos rím után

össze a csilingelés itt, melyre bong a sok harang,

sok harang, giling-galang,

gingalang -

és e csengés és e bongás, melyre bong a sok harang.

2

Halld, az esküvő-harang,

lágy arany-harang!

Mily boldogság bőségéről búg e lanyha hang!

Át a balzsam-éj legén

kéj kereng az énekén!

S az arany-harang alól

hinta-hang

olvatag patakja foly,

melyet holdat nézve hallgat a komoly

hím-galamb.

Óh, e rezgő érc alatt

mennyi gazdag, enyhe hangzat-ár fakad!

S mint dagad!

Mint szakad

a jövőbe! S ingatag

mámorába mint ragad

e merengés, e csapongás,

melyre cseng e sok harang,

sok harang, giling-galang,

gingalang -

és e zengés és e zsongás, melyre leng e sok harang.

3

Halld, a hangos vészharang,

réz-harang!

Milyen rém-regét regél e zord zivatar-hang!

Vad sikoly, vad rémület

veri, hökkent éj, füled!

Oly nagyon fél, nem beszél:

hogyha ily nagy a veszély,

minden hang

lármás kegyelem-kiáltás a kegyetlen tűz felé.

Rémült irgalom-könyörgés a siket-vad tűz felé,

melyet egyre fellebb-fellebb

őrült vágya űz felé,

hogy - ma, vagy sohsem - de fellebb

tán a sápadt hold-arc mellett

égne és nem itt alant.

Óh, e sok harang.

Mely kétséget kong a hang!

Rettenet!

Mind mint búg és bong és bőg!

Milyen borzalom, mit ők

a vonagló lég keblébe öntenek,

mégis érzi jól a fül

e zúgásból,

pattogásból:

nő-e a vész, vagy elül;

mégis jelzi jól a hang,

mint sikoltás,

lárma, oltás,

árad a vész, vagy lappang,

amint árad, vagy kifárad a haragban a harang,

sok harang,

sok harang, giling-galang,

gingalang -

és zúgásban és bugásban mind a kongó sok harang.

4

Halld, a harsány nagyharang,

vas-harang!

Mennyi ünnepélyes gondolatra hí e hang!

Hányszor csendes éjjelen

borzadunk, ha hirtelen,

mint egy néma jóslat kél a vad harang-moraj,

mert minden hang, mely ömöl

a rozsdás torok mögöl

egy sohaj

s a harangozók csapatja,

amely fenn a tornyot lakja.

Ah, e raj!

mely nagy érc-nyelvet lenditve

monotón zenére csal,

s ember-szivre hengeritve

köveket, teli kedve - jaj!

Ez nem ember, nem is állat,

nem is asszony - ó utálat!

Ez a raj: manó

és királyuk a harang-vonó

vonja - csingi - lingi - lang

lang!

vonja, mert övé a rang -

s egy peánt ver a harang.

S keble tágul, gingalang,

úgy mulat, hogy víg a hang

táncol és fel-felrikkant -

ritmussá fut ám

össze titkos rím után

hangja s a harang-peán

gingalang!

Ritmussá fut ám

össze titkos rím után

mind a sok nyögő harang,

száz zugó harang,

mind a zokogó harang -

ritmussá fut ám

össze mind a, mind a hang,

boldog titkos rím után

száz nyögő, zugó harang,

mind a, mind a sok harang,

sok harang, giling-galang,

gingalang -

mind a kongás, mind a bongás, melyre bong a sok harang.

(Ford.: Babits Mihály)