Edgar Allen Poe: Sonnet-Silence/A csend szonettje/Csönd/Csönd-szonett
There are some qualities - some incorporate things,
That have a double life, which thus is made
A type of that twin entity which springs
From matter and light, evinced in solid and shade.
There is a two-fold Silence sea and shore -
Body and soul. One dwells in lonely places,
Newly with grass o'ergrown; some solemn graces,
Some human memories and tearful lore,
Render him terrorless: his name's "No More."
He is the corporate Silence: dread him not!
No power hatht he of evil in himself;
But should some urgent fate (untimely lot!)
Bring thee to meet his shadow (nameless elf,
That haunteth the lone regions where hath trod
No foot of man), commend thyself to God!
***
A csend szonettje
(Tandorri Dezső fordításában)
Egynémely létező, testetlenül kisértve,
Kettős életet él: el- s visszatáncol
Iker-valójába és -semmijébe,
Anyagból s fényből, alakból meg árnyból.
Van ilyen csend is: tenger s partszegély,
Test s lélek. Holt vidéket jár az egyik,
Hol fennkölt bánattal friss fű vetekszik,
Hol az emlékező, könnytelen szenvedély
Már-már megnyugtatás: Ember, ne félj!
E testet-öltött csend csak a "Soha!"
Csend, mely minden gonoszra képtelen.
De ha szerencséd ikerfátuma
E csend árnyát veti rád (névtelen
Lidérc! lápján nincs ember lábnyoma):
Az Isten könyörüljön lelkeden!
***
Csönd
(Szabó Magda fordításában)
Van néhány testbe nem rögzült dolog,
iker, melynek kettős az élete,
Tömörség, mely árnyként is imbolyog,
anyag, mely olykor fény gyanánt rezeg.
Van Csönd, kétlényegű. Parttenger, lélek és test:
Az egyik hallgató vidékeknek lakója,
ahol friss fű alatt nyújtózik el a táj,
emlék és ájtatos köny, sóhajok légiója
lengi körül: ne reszkess. A neve: Soha már.
Ez a Csönd, mely már testesült. A Rossznak
nem emeli rád pallosát: ne félj.
De ha árnyékát, névtelen lidérc ez
láb-nem-járta földön, - utadba hozza
rossz csillagod, keserű rendelés,
kapaszkodj Isten végtelen nevébe.
***
Csönd - szonett
(Radó György fordításában)
Néhány tulajdon - testetlen dolog -
Két életű, vagyis valóra vált
Ikerszerű lény, mint eggyé folyott
Fény és anyag; árnyék s egyben szilárd.
Van kettős Csönd - mint tenger s partfoka -
Mint test és lélek. Egyiken - magányban -
Friss fű nőtt, benne ünnepélyes báj van,
Néhány emléknek könnytelen nyoma,
Ezért nem rémít, s úgy hívják: "Soha".
A testet öltött Csönd: kárt nem tehet!
Rossznak hatalma benne sohse volt;
De ha a sors (időtlen végzetünk!)
Az árnyához visz (névtelen kobold,
Mely ott kísért, hol még nem lépkedett
Ember), ajánld Istennek lelkedet!
Edgar A.Poe: Álmok / Dreams
Oh!that my young life were a lasting dream!
My spirit not awakening, till the beam
Of an Eternity should bring the morrow.
Yes! tho' that long dream were of hopeless sorrow,
'Twere better than the cold reality
Of waking life, to him whose heart must be,
And hath been still, upon the lovely earth,
A chaos of deep passion, from his birth.
But should it be - that dream eternally
Continuing - as dreams have been to me
In my young boyhood - should it thus be given,
'Twere folly still to hope for higher Heaven.
For I have revell'd when the sun was bright
I' the summer sky, in dreams of living light
And loveliness, - have left my very heart
In climes of my imagining, apart
From mine own home, with beings that have been
Of mine own thought - what more could I have seen?
'Twas once - and only once - and the wild hour
From my remembrance shall not pass - some power
Or spell had bound me - 'twas the chilly wind
Came o'er me in the night, and left behind
Its image on my spirit - or the moon
Shone on my slumbers in her lofty noon
Too coldly - or the stars - howe'er it was
That dream was as that night-wind - let it pass.
I have been happy, tho' in a dream.
I have been happy - and I love the theme:
Dreams! in their vivid colouring of life,
As in that fleeting, shadowy, misty strife
Of semblance with reality, which brings
To the delirious eye, more lovely things
Of Paradise and Love - and all our own!
Than young Hope in his sunniest hour hath known.
***
(Tellér Gyula fordításában)
Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.
S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balbaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!
S egyszer volt bár egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.
Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból -mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.
***
(Vajda Endre fordításában)
Óh, lenne ifjúságom hosszú álom!
S lelkem ne ébredjen míg fénysugáron
El nem jön az öröklét reggele!
Igen, legyen bár bánattal tele,
Az álom annak jobb, mint a rideg
Éber valóság, aki a szívet,
Mióta lábát föld göröngye vérzi,
Mély szenvedély zűrzavarának érzi.
De bármiként van, ez a szüntelen
Tartó álom sugallta énnekem
A gyermek reményt - hadd vallom be még
Bohóságom - hogy van egy tünde ég.
Mert míg a nyár azúrja fényesen tündöklött, édes álomképeken
Csüngtem, - szívem örökre ott maradt
A képzeletnek boltjai alatt,
Házunktól távol, - gondolatpalást
Volt rajta, mit láthattam volna mást?
Egyszer - csak egyszer emlékét sosem
Felejtem el - valami idegen
Hatalom vagy igézet szállt le rám;
Fagyos szél zúdult át az éjszakán
Elmémben hagyva népét, vagy a hold
Hullatta havát szenderembe holt
Útján, vagy csillag - erre ki felel?
Ilyen volt álmom, - óh, hadd múljon el.
Boldog voltam, ámbár álomba' csak.
Boldog voltam - a láng szívembe csap -
Álmok! az életes képek között,
Vagy látszatukban, mely megütközött
A valósággal; ömlő ködeik
Révülete több mámorral telít, -
Szerelem, Éden, - mint az ifjú fény
Hullásakor a legtűzőbb remény.
***
(Radó György fordításában)
Vajh! álom lenne ifjú életem!
Elmém szunnyadna, míg a Végtelen
Egy fényével rám nem köszönt a másnap.
Igen! hosszú álom s bár puszta gyász csak -
Jobb lenne, mintsem ébren élnie
Rideg létét annak, kinek szíve,
Mióta él az édes föld felett,
Csak vágyak örvénylése volt s lehet.
De hogyha olyan volna - ez a ne-
Szűnő álom - mint gyermekéletem
Sok álma volt, ha épp úgy élne bennem,
Őrültség volna felsőbb mennyben hinnem.
Mert míg Nap áradt szét a nyár egén,
Az élő fényről ábrándoztam én
S a jóságról - csapongó képzelet
Ragadta messze égő szívemet
Lakomból és lények szálltak vele
Lelkemből óh, többet láthattam-e?
Egyszer volt... egyszer csak! - s e zord idő
Emléke bennem él - hogy egy erő
Vagy bűbáj gúzsba vert: szelet-fagyot
Lehelt az éj rám s egy képet hagyott
Agyamba vésve - vagy talán a hold
Álmomba túl hideg fénnyel hatolt
Fenkölt zenitjéről... vagy csillagok...
Volt-nincs - álmom szélvész volt, elhagyott.
Olyan boldog voltam (bár álmomban) én,
Oly boldog voltam - óh, kedves mesém
Az álom! benne friss, élő szinek
Suhanva, ködhomályban küzdenek,
S ez a valót utánzó forgatag
A lázas szemnek több szépséget ad,
Több édent és szerelmet (s mind enyém!)
Mint rég az ifjú napfényes Remény!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése