Poe,Edgar Allan (1809-1849): Anyámnak
Az angyalok - úgy érzem - odafenn,
Ha suttognak szerelmesen, puhán,
A lángoló igék közt sohasem
Lelnek oly ájtatosat, mint "Anyám".
Ezért hívlak már rég e drága néven,
Ki több vagy,mint anyám, - szívem szívét
Töltöd be, a Halál adott cserében,
Virginiám bús lelkét bontva szét.
Szülőanyám, ki rég alant pihen,
Csak engemet szült, ám te Azt, kinek
Emléke drágább mindennél nekem.
Ezért szeretlek jobban holt anyámnál,
Végtelenül, - ahogy hitvesemet
Jobban szerette lelkem önmagánál.
(Ford.: Kardos László)
Poe,Edgar Allan (1809-1849): Nyugtalanság völgye
Volt egyszer egy zsenge-zöld,
Senki-lakta, szende völgy;
Hadra kelt, ki itt lakott,
S csak a nyájas csillagok -
Tornyuk azúr ablakán át -
Őrizték a völgy virágát,
Melyen nappal mindenütt
Lusta lángú nap feküdt.
Érzi most, ki arra jár:
Nyugtalanul fáj e táj.
Minden íze úgy zihál,
Csak a bús lég ül ma békén
Csöndje mágikus vidékén.
Szél se libben, de az ág
Borzong, mint a Hebridák
Hűvös habja, ködvilág!
Szél se libben, s mord sereggel
Bolyg az ég, nagy fellegekkel
Elborítva este-reggel,
Árnyalva a miriád
Szemmel kéklő ibolyát -
S mely névtelen síron zokog,
hajlongó liliomot!
Hajlong, - s harmatot hullat a
Liliom örök illata.
Zokog, - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok.
(Ford.: Kardos László)
Poe,Edgar Allan (1809-1849): Tündérország
Árnyas folyók, völgyek vak odva
S erdők, ködökben gomolyogva...
Alakuk elvész: ellepik
Szünetlen omló könnyeik.
Az éjben rém-holdak sora
Fogy és nő, nem pihen soha -
Pillanatonkint megcserélve
Égi helyüket, itt vagy ott:
Fakó arcuk lehelletére
Hamvadoznak a csillagok.
S amint feléhez ér az éj,
A legsötétebb leplű hold
(Amely különb a többinél
És versenyük győztese volt.)
Meglibben, lejjebb szállva egyre,
Míg súlypontja egy szörnyű hegyre,
Egy óriás oromra ér,
Ott roppant körlapját fehér
Fátyolként bontja szét a tájon,
Kastélyokon, tanyán, lapályon,
Mindenfelé, az idegen
Pagonyokon s a vizeken,
S hol álom ül
S szellem röpül,
Befonja fénye
Szövevénye -
S aludna minden: csoda-mély
Mindenben ez a szenvedély!
S hajnalban ha kél e táj,
Holdas fátyla égre száll,
Száll a széllel, mintha szállna
Albatroszok sárga szárnya...
Már a tájnak az a hold
Nem kell arra, ami volt.
Tudniillik: furcsa sátor
Volt e fátyol.
De most záporként bomol
Atomokra e gomoly,
S ebből ama földi lepkék,
Kik a menny-eget keresték
És a földre szállnak ismét,
(Fáj nekik a nyugalom!)
Ebből hoztak valamicskét
Fürge-finom szárnyukon.
(Ford.: Kardos László)
Edgar Allan Pos: Helénához (1880.)
Csak egyszer láttalak - sok év előtt
Szép nyári éjszakán. A teli holdból,
Mely, mint lelked, fel a magasba vágyván,
Meredek útat tört az ég ivén,
Ezüst, selyemlágy fátyol hullt alá,
Szent békével, szenderrel és homállyal
A fehér rózsák fölemelt fejére,
Kik százával virultak ott a kertben,
Hol a szellőcske is csak lopva rezdül -
A fehér rózsák fölemelt fejére,
Kik meghaltak szelíden mosolyogva,
Kábultan általad s szent közeledtől.
Fehér ruhában ibolyák között
Álltál te. Bűvös holdfény hullt alá
A fehér rózsák fölemelt fejére
S tiédre, melyet fölemelt a bánat!
Nem a sors volt-e, mely ez éjszakán
(A sors vagy más néven: a fájdalom)
Idehozott a kertajtóhoz engem,
Hogy szívjam édes rózsák illatát?
Csend volt, mély csend. Aludt a csúf világ,
Csak én s te nem. - Rád néztem és maradtam,
S eltűnt előlem minden más dolog.
A kert bizonnyal meg volt babonázva!
A hold bágyadt gyöngyfénye kialudt.
A gyep-padot, kígyózó utakat,
A csöndes fákat és virágokat
Nem láttam. - Még a rózsaillat is
Meghalt a lég lágy karjai között;
És minden eltűnt, csak te nem - te is -
Csak szép szemedből nem az égi fény,
Csak szép szemeid lángja, lelke nem.
Csak őket láttam; - ők voltak világom;
Csak őket láttam; - őket sem soká; -
Csak őket láttam, - mig a hold letűnt.
Ó, mily sötét mélységü titkokat
Pillantottam meg e gyémántszemekben!
Mily mély keservet szárnyaló reménnyel!
Királyi becsvágy nyugvó tengerét!
Dac, büszkeség sötét mélységeit
S mindennél mélyebb, szédítőbb szerelmet!
S a teli hold aztán alá hanyatlott.
Nyugat sötét felhői eltakarták,
És mint kisértet szellemfák között,
Te eltűntél! Csak szemeid maradtak,
Ők el nem tűntek, nem tűnhetnek el.
Utamra fényt hintettek akkor éjjel,
S nem hagytak el, mint ah! reményeim,
Utánam jönnek, éltemet vezérlik -
Szolgáim: ők, és rabszolgájok: én;
Hivatva engem fénybe, lángba vonni,
S az én kötelmem égni, fényleni,
Szent tűzeiktől megtisztulva lennem
És megszentelve égi fényük által:
Szépséggel árasztják el lelkemet.
Letérdelek a csillagok elé
Álmatlan éjek bús csendjében én,
S még akkor is, ha a nap fenn ragyog már,
Ők fénylenek, mint hajnalcsillagok;
A fényes nap sem oltja őket el.
(Ford.: Reviczky Gyula)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése