Csokonai Vitéz Mihály

Csokonai Vitéz Mihály: Újévi ajándék

Most szegény háztól, hol az úr magános,

Így telik. Majd tán vidorabb napunk lesz,

Lilla ifjasszony ha jövő karácsonyt

Érheti vélem.

E szívből eredett újesztendői ajándék

Záloga szívemnek légyen örökre, Juli;

Éljetek, óh szeretett lelkek! kiket édes örömmel

Gyakran emlegetek hegyközi lakhelyemen.

Most levelem tisztel, hanem a farsangi napokban,

Amint már írám, városotokba megyek.

Mert akkor Juliánna nevét, amelyet imádok,

A maga képében fogja köszöntni Vitéz.

Csokonai Vitéz Mihály: Siralom

Gerliceként nyögdécselek,

Vígasztalást már nem lelek

Nálad nélkül, mintegy árván.

Kietlen pusztákon járván.

Nékem pedig bú, siralom

Szerelmemért a jutalom;

Miolta azt elvesztettem

Akiért élni szerettem

Gyászra dűlt éltem hajnala:

Boldogságom szép angyala!

Várhatom-é valahonnan,

Hogy megvigasztalsz újonnan? –

Ah! örök gyászt szerze nékem

Elrablott gyönyörűségem.

Más lett boldoggá általa,

Ki az én reményem vala.

Kiáltozom fűnek, fának,

Kedves nevét itt Lillának:

Ő pedig ül más ölébe,

S nem is jutok tán eszébe.

Halavány hold bús világa!

Te légy kínom bizonysága;

Te sok álmatlan éjjelem

Együtt virrasztottad velem.

Süss kedvesem ablakára,

Hints lágy álmot szemhéjára;

Hogy a bájoló szerelem

Párnáján álmodjék velem.

Te pedig, oh kedves kellő

Álomhozó esti szellő!

Legyezd gyengén angyalomat

S ejtsd melyére egy csókomat.

Csokonai Vitéz Mihály: Az éj és a csillagok

Éltemnek fényes horizontja

Dűlt borzadó setétességre,

A búk mord éje gyászba vonja,

Több víg napom nem száll az égre. –

Két szép szemecskék engemet

Megvígasztalhatnak magok:

Űzzétek el hát éjemet

Ti, két halandó csillagok!

Csokonai Vitéz Mihály: A szeplő

Mint egy megért boróka,

Mely tiszta hóra hullott;

Mint a delin fejérlő

Rózsába bútt bogárka:

Mint a korinti szöllő

A cúkoros kalácson:

Ugy bársonyollik, oly szép,

Oly édes egy kerekded

Szeplőcske Lilla melyén.

Ez az a kies szigetke,

Amelybe a szerelmek,

Ha keble tengerének

Téjhabja közt fürödtek,

Enyelegve szárogatják

Hajok vizes aranyját,

Ti szóljatok, reája

Hult csókjaim! ha méltó

Dühödés-e Lilla melyén

Egy földi nimfa melyén

Imádni az hibát is?

Csokonai Vitéz Mihály: Az eleven rózsához

Nincs tavasszal, nincs se nyáron,

Mint te, olyan rózsaszál:

Még nagyobb díszt nyerne Sáron,

Csak te ott virítanál.

Rózsaszínnel játszadoznak

Két virító arcaid,

Rózsamézzel harmatoznak

Csókra termett ajkaid.

Látta kellemid Cythere

Látta és irígykedett,

Hogy pirosló lába vére

Képeden büszkélkedett.

Hófehér tekintetednek

Hajnalán nyílásba jött

Rózsaszálacskák ferednek

Tiszta tejhabok között.

Szűz melyed fehér ölére

Ők is úgy mosolyganak,

Mint mikor rózsák tövére

Gyöngyvirágot raktanak. –

Rózsa vagy te, rózsa lészel,

Rózsa ég a selymed is:

Jaj, de bezzeg kínra tészel,

Hogyha van tövisked is!

Rózsa! Engedd hadd heverjek

Éltető bokrodba már,

S édes árnyékodba nyerjek

Fészket én rideg madár.

Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805): A pillantó szemek

Ne kínozz, Lilla! újabb ostromokkal;

Ne hányd oly hasgató pillantatokkal

Felém villám-szemed.

Az verte szívemet halálos sebbe,

Ne szórj, ne szórj újabb dsidákat ebbe,

Kiméld meg éltemet.

Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak

Az Ámorok, miként rajmódra dongnak

Kökény szemed körül?

Ki kis nyilát belőle rám ereszti,

Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,

Ki vesztenem örül.

Pillantatod szárnyára egy felűle,

Szívem titkos várába bérepüle,

És ott helyet fogott.

Zászlót ütött reményem fő tornyába;

Mindent letiprott már parányi lába; -

Halld csak – mint tombol ott.