Csokonai Vitéz Mihály

Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805): Édes keserűség

Oh Cypria terhes igája!

Hogy kell magam adnom alája!

Nyakamat vaslánca keríti,

Szívem siralomba meríti.

Nem nyughatom, és csak epesztem

Magamat sírásnak eresztem,

Éjjel szememet le sem zárván

Siratom bal sorsomat árván.

Mint a szomorú egek éjjel

Sírnak mezeinkre le széljel,

Hogy enyészvén a nap, az égnek

Tetején súgári nem égnek.

Sírok, zokogok, keseregvén,

Könnyem kebelembe peregvén,

Mint gerlice párja tavasszal.

Nyögök ah, sok ezernyi panasszal.

Egek! óh egyedül tireátok

Kérést panaszolva bocsátok;

Jaj! enyhitsétek emésztő

Tüzemet, mert már megemészt ő.

Szánjátok, egek, nyavalyámat,

Könnyebbítsétek igámat,

Enyhitsetek állapotomban,

Én tömjént gyújtok azomban.

Te pedig, kegyes angyali lélek!

Ki miatt bús életet élek,

Nézz e szívbéli sebemre,

Tölts balzsamot árva fejemre.

Nézz erre galambi szemekkel:

Jobban gyógyítol ezekel,

Jobban egy gerlicecsókkal

Mint minden sebrevalókkal. –

Ah! mézzel elegy keserűség!

És kínnal teljes gyönyörűség!

Oh Cypria édes igája,

Hogy kell nyakam adnom alája!

Csokonai Vitéz Mihály: A bátortalan szerelmes

Remény s kétség között epesztem

Édes kínok közt magamat.

Most feltalálom, majd elvesztem

Lillát s belső nyugalmamat.

Ha látom őtet, felhevűlnek

Rabbá-esett érzéseim;

Ha eltávozik, hanyatt dűlnek

Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének

Mindennap temjénezhetek:

De egy nyájas kis istennének

Tekintetére reszketek.

Erről bátorít, arról ijjeszt

A tisztelet s a szerelem;

A szív emel, az éj lesijjeszt.

Óh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes; de negédjétől

Ójjatok, irgalmas egek!

Szava nyájas; de egy nem-jétől,

Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,

Boldog napra hív engemet;

Mégis, mint a villám, meghatja

És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet

A nyíló rózsa ajjakán:

De hátha még halált csepegtet

Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,

Hogy szívem ki nem önthetem!

Tőled reménylek, tőled félek:

Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára

Ámor új-új pecsétet nyom,

Hószín kebled liliomára

Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?

Mék az a boldog valaki?

S felőlem mit fuvalt mellyedre?

Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj erőt szívemnek,

Ah, gyengén szólj sorsom felől:

Mert akármit végzesz fejemnek,

A kín vagy az öröm megöl.

Csokonai Vitéz Mihály: A búkergető

Ha szíhatok borocskát,

A gondjaim csucsúlnak.

Ki boldogabb halandó,

Mint aki nem sohajtoz?

Ki boldogabb magamnál?

Héj, vízivók! be sűrű

Pocsolyába foly világtok!

Szép volt Filéta s ifjú,

Szerelem s dalok barátja;

De béka-módra zengett,

Csigaként tudott szeretni,

Bámúlsz-e? Vízivó volt.

Héj, víziszák! be sáros

Elmétek és világtok!

Kancsót, fiú! veszendő

Ez élet és előlünk,

Mint egy palack bor, elfogy.

Hát kurta napjainkból

Hányat lelopnak a búk!

Mért bokrosítsam a bajt?

Miért fogyasszam éltem,

Míg a gohér virágzik?

Iszom, ha szívem örvend.

Iszom, ha bánat éri;

S ha szíhatok borocskát,

A gondjaim csucsúlnak.

Csokonai Vitéz Mihály: Keserédes

A rózsa szép virágszál,

De tüske szúrdal ágán.

Ha mézet ád is a méh,

Fúlánkja néha megcsíp.

A bor betőlt örömmel

S mámort okoz gyakorta.

Szép vagy te, Lilla, s édes, -

Vidít kegyes szerelmed;

De mennyi - ah, de mennyi

Kín is gyötör miattad!

Csokonai Vitéz Mihály: Tüdőgyúladásomról

Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom,

Mondd meg nekem, hol fekszem én?

Ágy-é, amelyben hánykolódom,

Vagy a koporsó az szintén?

Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes

Remény és biztos félelem

S az élet és halál setétes

Hullámjain lebeg velem.

Fojtó szirokkóknak hevétől

Asznak tüdőhólyagjaim,

S a kriptáknak fagyos szelétől

Borsódznak minden tagjaim.

Szívem megett egy láthatatlan

Kéznek nyila bélőve áll,

S mellem csontboltján irgalmatlan

Sarkával rúgdos két halál.

Hová ütődöm a habokba?

Haj! mely szörnyű hányattatás!

Most a cupressusos partokba,

Hol rémlet űl s jéghallgatás;

Majd a túlsó part lejtőjébe,

Honnan barátság szózatit

Hallok a plátánok berkébe,

S örömszerszámok hangzatit.

Innen savanyú ázótjokkal

Pusztás barlangok fojtanak;

Amonnan kerti balzsamokkal

Hígabb szellők újítanak.

Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,

Vagy egy kivégez már, vagy más,

Ájúlok, érzek és ocsúlok:

Haj! mely szörnyű hányattatás!...

Ki vagy te, ki hószín leplekbe

Felém mosolyogva közelítsz

S a partról e szagos berekbe

Áldott jobbodon felsegítsz?

Te, főldi biztossa az égnek,

Arany gyógyúlás! Te a nagy

És bőlcs teremtő tehetségnek

Halandó leánya! te vagy.

Te illetéd rózsás újjoddal

Mellyemnek rokkant bóltjait,

S elindítád pillantásoddal

Az élet dobbanásait.

Már lelkem új phoenix módjára

A lángok közzűl éledez;

S gyengűl újjom pattanására

Kis lantom újra zengedez.

De te repűlsz? mind tűnnek, mennek

Minő derűlés ez, nagy ég?

Sándorffym űl ágyamnál... s ennek

Köszönhetem, hogy élek még?

Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!

A hálá engem dalra ránt.

Telj bé, kettős szent kötelesség,

Az orvos és barát eránt!