Áprily Lajos:
Ritkul a hosszú mályvasor
Ritkul a hosszú mályvasor,
az ághegyekre fecske gyűl,
fázósan megborzong a kert,
megyünk, itt marad egyedül.
A napraforgón cinke csüng,
a bokrokon vörös bogyók,
rozsdállanak lapos kövön
a kővel zúzott mogyorók.
Az erdőn sír a fásszekér,
a Hajtásvölgyben köd terem,
a lelkemnek villáma nincs,
a felhő mennydörgéstelen.
A dombon ázott eb vonít,
a tölgyfalombot szél veri,
alatta fűvek lengenek,
az este germán, wertheri.
A felleg már a fákra dűl,
zápor alatt sóhajt a ház,
vihar-lovon kizúg az ősz
s a völgyön végig-harsonáz.
Áprily Lajos: Őszi muzsika
Galonya felett most a szél
az erdő lelkét rázza-rázza.
Suhogásában megremeg
a vadászház borona-váza.
Aranypénzét a megrohant,
riadó bükk jajgatva szórja.
A csapkodott, habos patak
piros levelek úsztatója.
Hisztériás harkály sikolt -
Jaj, ha a nyárba visszaszállna...
Az üszkös csonkfenyők között
a szélcsapástól hull a málna.
A dorongúton a vihar
eszelős pásztorlányt daloltat.
A szomszéd málnavész körül
bozontos medve szimatolgat.
Egyszer a sors odasodor.
Valami vár, talán a végem.
A békesség, borona-ház,
patakparti remeteségem.
A könyveket elhullatom,
egy lesz velem, Antigoné tán.
Írt szépségből csak ő marad
a havasi külön planétán.
A napjaim vasárnapok,
magam a lázas, régi gyermek.
A bükkökön nyestet lesek
s örülök mohának s epernek.
Ha vendég jön, vendégeim
pásztorgyerek s esztena-lánya.
Rétemnek sok virága lesz,
nekem csak egy: a genciána.
Ritkul a csokra s elmarad,
síró madár a házra röppen.
Kék-szajkótollas kalapom
megvizesül az őszi ködben.
Hűlő ködökből hó ered,
kék hóteteje lesz a háznak.
Csereklye-tűz. A farkasok
az Istenszéken orgonáznak.
Hűs tengeri hajnal. Fedélzeten állok.
Madarak kísérnek, lebegő sirályok.
Úgy lengenek néha, mintha szálon húznám,
szárnyukon a hajnal, alattuk a hullám.
Hajladoznak, hullnak, incselkedve néznek,
fehérruhás lányok szebben nem cicéznek.
Pajkosan lecsapnak, gyöngyös habba dűlnek,
záporos tajtéktól meg-megrészegülnek.
Ilyen madaraim nekem sosem voltak,
fehér bókolással így nem udvaroltak.
Fekete madarak engem nem szeretnek.
Fekete madaruk nincs a tengereknek.
Fekete madarak csak az erdőn laknak,
partig elkísérnek, aztán elmaradnak.
Nagy fekete rajban csak eddig gyötörtek:
ragadozó lábbal örömömre törtek,
sokszor temetőből lopakodva jöttek,
kevés virágomra árnyékot vetettek,
daloló kedvembe rikácsolva csaptak,
színes tollak közé feketét hullattak,
s éjszaka is, hogy az álmom kínnal ölje,
ablakomat verte csőrük jégesője.
Fekete madárnak vízen nincs hatalma,
fekete madár a vízbe belehalna.
Fehér madarakkal észak felé szállok -
Bókoljatok körül, lebegő sirályok,
gyönyörű sirályok!
Áprily Lajos: Nyírfa voltam
Azt álmodtam, hogy nyír vagyok
s ezüst kéreg borítja testem,
tövemnél forrás-ér gagyog,
levelem a fényben feresztem.
Csúcs-ágamon rigó fütyül,
erőm feszül a mély gyökérben,
s finomlombos gallyamba gyűl -
s kérgem alatt zsong-zsong a vérem.
Egy karcsu kéz hajlik felém
s a kérget késsel megcsapolja
s forrást buggyant a kés helyén,
minthogyha bor kútfője volna.
Sebemből friss öröm fogan:
szép, szomjas száj csókolja nedvem.
S éjjel suhogok boldogan
egy vad tavaszi fergetegben.
Áprily Lajos: A finále
Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.
Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.
Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése