Áprily Lajos: Őszi monológ
Hallod? - Megint az ősi jaj:
a páncélfényű őszi varjak:
a nyár tüzéből perje-raj,
amit az őszi szél kavargat.
Látod: ha most elomlanál
borzongató magányu réten,
s kísérgetőd, a gyors halál,
befogná kék szemed sötéten,
itt pásztor nem találna rád,
míg hó után a sás kisarjad,
csak a fekete szerenád,
a páncélfényű őszi varjak.
"Milyen fehér!" - "Milyen fehér!"
rikácsolnák nagyélü csőrrel.
"Enyém a szív!" - "Enyém a vér!"
s lecsapnának nagyívü körrel.
Kutatgatnák berzenkedőn,
hol áll a véred régi vedre,
s szállnának érte vad mezőn
páncélos, szárnyas ütközetre.
S ha lent eldőlt az ütközet,
felcsapnának széltől kavarva,
s száguldva vinnék holt szived
a villámtalan zivatarba!
Áprily Lajos: Új tavasz
Állsz s visszanézel szűkülő körödből:
Maholnap hatvan. Több is lesz talán?
Nagy érc-ököllel új idő dörömböl
egyéniséged sziklavár-falán.
Emlékeid? Riadt nyáj, szerteszéled.
Aki barátod volt, meghalt. Család?
Miatta volt és érte volt az élet -
ma terhe vagy, ha töprenkedni lát.
Borzalmakat, vért, csendedből kivetve,
többet láttál, mint őseid sora.
Irtóztál még a vértől s vén szivedre
lesújtott a sors ólmos ostora.
Nézd, a mezőkön friss vizek fakadnak,
puhul a föld az irtó tél után.
Jó sűrű fák közt áss odút magadnak
és tűnj el innen, zordon puritán.
Áprily Lajos: Carpe diem
Most értelek meg, réges-régi szó.
Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
mert tudja, hogy már nem sok napja van.
Carpe diem... Jöjj, drága napsugár.
Legyen minden napom aranypohár,
aranypohárban aszubor legyen,
mely fenn termett a hervadó hegyen,
olyan bor, melynek alján nincs salak,
olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
hogy mondhassam, ha csendes óra jön
s napomnak esti számadása vár:
öregség kincse, szép aranypohár,
ma végső cseppedig kiittalak.
Áprily Lajos: Mit rejt a köd?
Itt hömpölyög a bokros dombon át,
sűrűn teríti nyirkos fátyolát.
Már öleléssel házunkig kinyúlt,
az erdő útja is homályba fúlt
s eltűnt facsúcs és hó-takart halom.
Milyen csodálatos birodalom!
Mit rejt a köd? Kísértetképü fát,
odvakból leskelődő rém-pofát,
agancsában nagyobbodó vadat,
melyet növeszt a szürke áradat.
Mi mozdul ott? A szélkavart haraszt?
Fácán, mely felriadva megriaszt.
Gubbaszkodó vadmacska les reád?
Fagyöngy polipja szívja fenn a fát.
Hol a homály-határ? A völgy-perem?
Az élen túl új köd-tenger terem.
S miről azt hitted: völgy-záró köröd,
világokat sötétbe fojt a köd.
Mit rejt? Kórusban búg feléd a szó.
(Nem egy ember vallatja: millió!)
A diadallal áttörő napot,
melyet homállyal elzsibbaszthatott?
Egy tavaszodó, szebb világ hitét?
Az “emberüdvöt", Vörösmartyét?
Vagy kataklizmát, véres karnevált?
Az ember poklát? Háborút? Halált?
Áprily Lajos: Kérés az öregséghez
Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.
A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.
Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.
Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.
Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,
a túlsó partot látó révülésben
a “Készen vagy?"-ra ezt felelni: - Készen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése