Áprily Lajos: Naplemente
Ne menj tovább. Hull már a harmat,
fejünk felett a végtelen kék;
lent zúg a víz és sír a fecske:
várjuk meg itt a naplementét.
Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony.
A vándor lent a sziklavölgyben
megérzi tán, mily bús, milyen szép:
két ifjú fent a sziklaélen,
ki várja már a naplementét.
Áprily Lajos: Az út
Jöttem az erdőszél felől,
magamban, dallal, messziről.
Friss volt a rét, alig-napos,
lábam bokáig harmatos.
A sűrűség s a rejtelem
remete-csendje jött velem.
Ámultam malmon, várakon,
harangszó-hangú falvakon.
Álltam tetőkön és romon,
jártam virágon s vér-nyomon.
S kérdeztem: Kosbor, liliom,
messze van-e még a sirom?
S kérdeztem: Krisztus, szent Hitel,
mért van, hogy mégis ölni kell?
És a tetőről szállt szavam:
Az ember csúcsa merre van?
Jöttem az erdőszél felől.
Hoztam a lelkem messziről.
Utam és dalom elakadt:
sorompót értem, gyárakat.
Jaj, erdő nélkül nincs titok -
A város zúg. Én hallgatok.
Nem dalolok, nem kérdezek,
csak néma, nagy gyerek leszek.
Az arcomon szelíd derű.
És a halálom egyszerű.
Áprily Lajos: Fellegek játéka
Esendő voltam és beteg,
és szálltak fenn a fellegek.
Vándoroltak a kék uton,
gondolkoztam játékukon,
s szóltam: Ha én itt elveszek,
felhők között felleg leszek.
Gyöngyház- és rózsaszín hajó,
magas szelekben suhanó.
Megszólítasz: Ne szállj - maradj -
súlyos voltál, most könnyü vagy...
De én nem szállok már alább,
csak lebegek némán tovább.
Oszladozom, foszladozom,
haloványabbra változom.
Árnyékolom a kék eget
és te csak nézel engemet,
s én meg foglak tanítani,
hogyan kell szertefoszlani.
Áprily Lajos: A somfa-csonk
A somfát fenn a bükkcserjés alatt
télen kivágták, csak a csonk maradt.
Aki fejszét fogott rá, bárki volt,
tavaszi aranyamtól megrabolt.
A nap szeme keletről odalát,
keresi a sárgavirágu fát.
Nagy messzeségből egy madár suhan
s nézi: tavaszi fája merre van?
Néhány kört ír a puszta csonk körül
s a hangja sír, mikor továbbrepül...
Az a kegyetlen téli fejsze ölt:
Egy aranyfolttal szegényebb a föld.
Áprily Lajos: Lomb-halmok
A bokrosnak lehullt a lombja
s mi összeraktuk nagy halomba.
Egymásnak gáncsokat vetettünk,
a lomb-rakásban henteregtünk.
Olykor a szilaj vigalomban
el is tűntünk a tarka lombban.
Zizegett a halom felettem,
fanyar szagát ma sem feledtem...
Vetkőznek bükkök, szőke hársak.
Meghaltak mind a fiu-társak.
A lombot szélfiúk sodorják,
itt-ott halomba összehordják.
Jó volna most eltűnni mélyen
a legsűrűbb rakás levélben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése