Benedek Elek : A kis veréb
Hallgassatok ide, gyerekek, egy verébről mondok mesét mostan. Egy csöpp verebecskéről, aki akkora volt, mint a hüvelykem, tán annál is kisebb. Bizonyosan a liliputi országból repült át hetedhétországon, meg az Óperenciás tengeren is keresztül Magyarországba s ott is a Zsuzsikáék udvarába.
Jaj: Istenkém, Istenkém, hogy örült Zsuzsika, mikor ez a csöpp verebecske oda röppent az ő ablakába! Mit gondoltok, mit tett a kis madárka? Pici csőrével megkopogtatta az ablakot s aztán elkezdett csiripelni. Zsuzsikának úgy tetszett, hogy a verebecske mind azt csiripeli:
Csip, csirip, csip, csip, csip,
Csíp a hideg, csíp, csíp, csíp!
Bezzeg hogy csípte szegénykét a hideg. Olyan volt az egész udvar, a házak, az istállók, mintha csak fehér vászonnal lettek volna beterítve. Az eszterhajról olyan hosszú jégcsapok csüngtek, mint egy-egy fűzfavessző. Szegény verebecske csak úgy reszketett a nagy hidegtől s talán az éhségtől is.
Nem is hagyta Zsuzsika sokáig csipegni a reszkető verebecskét, hanem szépen kinyitotta az ablakot, aztán édes szavakkal bíztatta vendégét:
Úgy, úgy, csöppöm, gyere be,
Jó meleg van ide be.
Szegény verebecske bizony nem kérette magát: huss! Beröppent a szobába, egyenesen a Zsuzsika asztalkájára. S hogy leült az asztalkára egy kicsit nekimelegedett, ismét elkezdett csipegni:
Csirip, csirip, itt vagyok
Nem félek, hogy megfagyok.
Csirip, csirip, csip, csip, csip!
Adj ennem is, egy kicsit!
Igen, bizonyosan ezt csipegte, legalább Zsuzsika ezt vette ki a csipegésből. Kedvesen összecsücsörítette ő is pici szájacskáját s visszafelelt a verebecskének:
Csirip, csirip, csip, csip, csip,
Várj, madárkám, egy kicsit!
S azzal Zsuzsika kiszaladt a szobából. Egy szempillantás múlva már visszajött, markában egy csomó puha kenyérmorzsával, piros búzaszemmel. A kis verebecske már jó előre tátogatta csőröcskéjét, emelgette szárnyacskáját, ugrált-bugrált jókedvében. Azt se tudta szegényke, mit csináljon. Jaj, Istenkém, hisz olyan rég nem látott már búzaszemet, kenyérmorzsát. Nem bizony a jó meleg nyár óta.
- No, éhező kis madárkám - szólt most Zsuzsika s elhintette az asztalon a pompás búzaszemet meg a kenyérmorzsát -, itt az uzsonnád, egyél, amennyi csak beléd fér.
Nyomban visszafelelt a verebecske:
Csirip, csirip, van eszem,
Búzát, morzsát megeszem!
- Egyél, egyél, verebecském, - bíztatta Zsuzsika s egész szívből gyönyörködött a kis vendég lakmározásában. Aztán nézte, nézte, sokáig nézte a csöpp madárkát.
- Furcsa-murcsa - mondta Zsuzsika -, sohasem láttam ilyen csöpp verebecskét, pedig már sok verebet láttam. Vajon honnét kerülhetett ide?
S a csöpp verebecske, mintha megértette volna a Zsuzsika beszédjét, félbehagyta az uzsonnázást s azt csipegte, csiripelte:
Csiribiri, messzirűl,
Csipp, a világ végirűl.
- No lám - tapsolt kacsóival Zsuzsika -, úgy hát láttad a nagymamát is?
Mindjárt megfelelt a verebecske:
- Csip, csip, még a nagypapát is!
Mert tudjátok meg, gyerekek, hogy Zsuzsikáék messzire laktak nagymamáéktól, nem is tudom, hány mérföldre, lehet talán hét mérföldre, lehet az is: hetvenhét mérföldre. Úgy ám!
Aztán tovább folytatta a lakmározást a kis verebecske. Egy szempillantás, két szempillantás...kopp! egy búzaszem, de még egy morzsa sem volt az asztalon. De meg is telt a verebecske bögye úgy, hogy még egy búzaszem sem fért volna belé. Jól is lakott, föl is melegedett, most már repülhetett tovább. Ismét csipegni kezdett a verebecske. Vajon mit csipeghetett? Gondolom, hogy ezt:
Csirip, csirip, Isten veled,
Köszönöm a kenyérbelet.
Zsuzsikának könnybe lábadt a szeme. Búsan kérdezte:
- Hát már elmégy, verebecském? Ugye eljössz máskor is?
Felelt a verebecske:
- Csirip, csirip, százszor is!
Zsuzsika megcirógatta meleg szárnyacskáját a kis verébnek, aztán kinyitotta az ablakot.
- Hát eredj, csak gyere vissza!
- Csirip, csirip, vissza, vissza!
S elröpült a verebecske, a jó Isten tudja, merre. Hanem másnap visszajött. De még harmadnap is. Meglátogatta Zsuzsikát mindennap egész télen át. Igen, egész télen át. Mikor aztán elment a hó, rügy fakadt a fűzfán, a verebecske egy szép napon azt csipegte Zsuzsikának:
Csirip, csirip, Isten veled,
A kis verebet el ne feledd!
Kérdezte Zsuzsika:
- Hová, hová, verebecske?
- Csirip, csirip, nagymamához.
- Az én édes nagymamámhoz?
- A te édes nagymamádhoz.
- S mit mondasz majd a nagymamámnak?
- Nincsen párja Zsuzsikának.
Ezt csipegte, csiripelte a kis verebecske s aztán elröpült sebesen, akár csak egy fecske. Repült, repült, hegyeken-völgyeken által, erdőkön, mezőkön keresztül s addig repült, míg nagymamáék házához nem ért. Ott leszállt a nagymamáék ablakára. Ott ült éppen nagymama is, nagypapa is az ablaknál. S a kis verebecske megkopogtatta az ablakot, aztán torkaszakadtából elkezdett csipegni. Elcsipegte, csiripelte százszor is: nincs párja a Zsuzsikának.
Nincs, nincs, nincs,
Olyan drága kincs!
Azzal elrepült s meg sem állott a liliputi országig.
(1891)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése