Vargha Gyula

Vargha Gyula (1853-1929):

Szent Margit galambjai (1921.)

A szűz királylány hűs szigetjén

Galambok isznak a Dunából.

Megszomjazott s leszállt a földre

A fönn kerengő légi tábor.

Házak s tornyok felett csapongva

Negédesen szelték a léget,

Sokszínű fényes tarka tolluk

A napsugárban szinte égett.

Szelíden állnak most a parton,

Félénken néznek a nagy árra,

Piciny csőrük hegyét a roppant

Folyam vizébe be-bemártva...

Hajdanta hány szép várkisasszony

Élt boldogan, kevély örömben;

Táncolt, dalolt, fénylett, sugárzott

Zenétől harsogó teremben.

De hány volt, aki kéj s öröm közt

Egyszerre csak nagy szomjat érzett,

S ment, hol szűz Margit gyönge teste

Szeges övtől sebezve vérzett.

S az ige végtelen vizéből,

Világból elvonulva, távol,

Úgy ittak égő szomjas ajkkal,

Mint a galambok a Dunából.

Vargha Gyula (1853-1929):

Szitakötők (1919.)

Pihenni erdő hűs ölén

Beh jó a tikkadt nyár hevében;

Sátrat feszít a lomb fölém,

S árnyszőnyeget terít elébem.

Köröskörül nagy néma csend,

Madár se zengi most danáit;

Egy mélyre vájt mederbe' lent

Élővíz csillogása csábít.

Tükrét homály borítja bár,

Itt-ott a víz szikrázva csillan,

Még színesebb a napsugár,

Lombrésen át amint bevillan.

Mulatni kezd a múlt idők

Árny- s fényszövésű álma vélem...

Aranyszárnyú szitakötők

Hintáznak a smaragd levélen.

Vargha Gyula (1853-1929):

Egy vándor rigóra (1910.)

Kit fenyvesidből dél felé

Hajt a közelgő tél,

Szegény bohó vándorrigó

Szőlőmbe mért vetődtél?

Megsápasztotta már az ősz

A venyigén a lobot,

S a sárguló levél közül

Rád ért gerezd mosolygott.

Csábított az arany bogyó

Sohsem látott csodája.

- Fenn éjszakon nincs alkalom

Ily tündérlakomára.

Amint megvágtad a bogyót,

kibuggyant drága nedve,

S te szürcsölgetted ittasan,

Bajt és veszélyt feledve.

De a vincellér résen áll,

Nem érti ő a tréfát,

Lopózva csúsz, mint a hiúz,

S már fogja fegyverét rád.

Egy villanás, egy dörrenet,

S lehullsz, szíven találva,

S befutja rebbenő szemed

A halál szürke fátyla.

Szegény madár, vándormadár,

Korán elért a végzet,

Fenn a sötét fenyők között

Sohsem lát már a fészked.