Tompa Mihály : Az árvalányhajról
»Az óperenciás tenger határinál,
De még azon is túl, hol a madár se jár,
Egy nagy hegyen, erős királyi vár vala,
Melynek vas-vályogból építteték fala.
Két sárga oroszlán őrzötte a kaput,
Az egyik vigyázott, mig a másik aludt;
Az idegent messze megérzé szaglása,
Hét mértföldig hatott erős ordítása.
A hatalmas király, ki a várban lakott,
Belőle a világ végére láthatott;
- Óriásország is közel volt hozzája,
Tovább, a hétfejű sárkányok hazája. -
Kilenc nagy országon uralkodott keze,
Kilenc nagy országra vigyázott két szeme;
A gyámoltalannal, az özvegy és árva,
Kegyes színe elől soh'sem volt kizárva.
Őrizte gondosan, miként a két szemét,
Korán árván maradt három kis gyermekét;
Ölelte, csókolta a három kis leányt,
A széltől is őrzé, s tőlök semmit se szánt.
Talpig bíbor-bársony ruhába' járatá,
Arany edényekből eteté, itatá;
S a három kis leány ünneplő ruhája,
Törés nélkül elfért egy dió héjába.'
A legkisebbik lány a többiek között,
Annyira a megholt szülőjére ütött,
Hogy szája és szeme, ha hallgatott, ha szólt:
Az édes anyjának szakasztott mása volt.
Történt pedig, hogy a király, egy nagy vadon
Erdőben, eltévedt egyszer vadászaton;
Lement a nap, s mindig jobban sötétedett,
De útat, vagy csapást sehol nem lelhetett.
Bojtorjány ragadt rá, vadszőlő-indába
Akadt minden lépten-nyomon meg a lába;
Csipkefa karmolta össze képét, kezét,
Az útban álló galy majd kiverte szemét.
Néha bozótba, vagy posványokba jutott,
Keresztűl-vergődni rajtok alig tudott;
S egyszer kicsinybe mult, - midőn éjszaka lett, -
Hogy egy puszta farkas-verembe nem esett.
Hangos vadász-kürtjét fuvá mindenfelé,
Hogy a nagy erdőség csak ugy rengett belé,
De vissza semmi hang nem jött feleletűl...
Uram teremtőm! szólt a király egyedűl...
Igy állt tünődve egy mély vízmosás fölött,
S fülébe messziről gyereksirás ütött;
Indúl a gyenge hang után lábújjhegyen;
Hallgatva meg-megáll, megint tovább megyen.
Hát istentadta! egy kis csecsszopó leány
Feküdt a bokorban, letéve mostohán;
Kinyujtá kis kezét és sírt keservesen...
- Megszánta, felvette a király kegyesen.
Jótétedért jót várj! mondják szóbeszédben,
A király az ösvényt megtalálta szépen;
S a népének igaz örömére,
Éjfélre, fáradtán várába elére.
Minden országába irást eresztett ki
A gyermek felől, de nem jött érte senki;
Dajkát kerestetett tehát - Árvalánynak,
Akit az udvarban csak ekkép hivának.
Királykisasszonyok már megnőttek szépen,
A kis Árvalány is megnőtt azonképen;
S ki rája tekintett, megállt szeme, szája.
Álmélkodás nélkül nem nézhetvén rája.
Hetedhét országról csudájára jártak
Sarkáig leomló hóselyem hajának;
Sötét kökény szeme, karcsu volt termete;
Nem hitték, hogy földi anyának gyermeke.
A két idősb király-kisasszony mérgesen
Üldözte mindezért nagy irígységiben;
Nem átallván szegény leánynak mondani:
Nem illet a szép haj! talált, sehonnai!
De a legkisebbik nyájasan bánt vele,
Kinél bánatjában vigasztalást lele;
Reá a két nagyobb mindig árulkodott,
S mellette mindig a jó kis leány fogott.
------
Történt, hogy a szomszéd királyfi fényesen,
A várban egy napon lánytnézni megjelen;
Mert az öreg király három lánya közűl,
Egyet régen neki igére hitvesűl.
Az ünneplő ruhát vevén magokra föl:
A lányokon gyémánt, arany, gyöngy tündököl;
Fáradván a három lány szolgálatában,
Ment Árvalány is, de csak festett ruhában.
A királyfi őket amint sorra nézte:
Árvalány szépsége mindjárt megigézte;
Szemét soká el nem tudta venni róla,
Végtére az öreg királyhoz igy szóla:
- Kilenc erős ország hatalmas királya!
Szép is, - tudom - jó is felséged leánya...
De kihez szívemet szerelme ragadja,
Feleségűl nékem csak Árvalányt adja!
Reszketett Árvalány, mint gyönge nyárlevél,
Lesütötte szemét, fel is nézne, de fél:
Kebelében a szív dobogott sebesen,
Szemlélvén az ifjú király szerelmesen:
Gyönyörű vagy, mint a kertek tulipánja!
Légy boldog is velem, szerelmem bálványa!
Gyöngyökkel borítom szép haját fejednek,
Királyi székemben bársonyra ültetlek!
És a legifjabbik a három lány közül,
Szegény Árvaleány szerencséjén örül;
De a két idősebb, rút irígység között,
A szép menyasszonynak vesztére esküdött.
Felbútt a holdvilág, eljött az éjszak,
De boldog Árvalány soká nem alhata...
Midőn nyugalomnak adná végre magát:
Két álnok teremtés lenyírta szép haját.
Álmában Árvalány igen boldog vala...
De amint felkelt a jövő nap hajnala,
Szegény! egy pillantást hogy a tükörbe vet:
Elrémült magától... s a szíve megrepedt...
Édes vőlegénye jajgatva siratta
Sirt ásván rozmarinbokornak alatta:
Tulajdon kezével neki ágyat vete,
- Ez a szép Árvalány gyászos története. -
Ezen nagyon örült a két gonosz leány,
De meg is verte ám az Isten igazán:
Megőszült mindenik kevés idő alatt,
Nem kellett senkinek, vén lánynak ott maradt.
Szép Árvalány haját a várnak ablakán
Kiszórván mérgesen a két irígy leány:
Jött egy nyájas szellő, s egy szálig felszedé,
És elrepűlt a lány temetője felé.
A sírnak halmára három szálat letett;
Aztán amerre szállt, amerre lebegett,
Szálonként hányta el völgyön, hegyen, mezőn
Utjában mind csak ezt suttogva érthetőn:
- Kelj ki, kelj ki árvalányhaj!
Föld, fogadd őt kebeledbe!
Szállj le, szállj le, enyhe harmat!
Süss ki, süss ki, nap sugára!
Nyargaló szél, fel ne gyomláld!
Emlékére Árvalánynak:
- Aki nyugszik sír ölében,
Rozmarinnak árnyokában;
Kelj ki, kelj ki árvalányhaj!
------
Szép Árvalány az esti
Szellő szülötte volt;
S kikölt az árvalányhaj,
Mint a szellőcske szólt;
S azóta; hol tenyészik:
A rét vidékinél,
Lágyan ringatja anyja,
A csendes esti szél.
Legények! a leányhoz
Hogy hívek légyetek:
Bús Árvalány hajából
Bokrétát kössetek!
Azt szedjetek, leányok,
Ti is völgyön, hegyen!
Rút a leány, ha irígy;
Ő jó, szelíd legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése