Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egyszer egy király. Ennek a királynak kilenc országa volt, s a kilenc országra három leánya. Szép volt mind a három, különösen a legfiatalabb.
Egyszer a király vadászni ment egymagában, de mikor estefelé haza akart térni a rengeteg erdőből, elvesztette az utat: próbálta jobbra-balra, előre-hátra, nem tudott kivergődni a sűrű rengetegből. Bele-belefújt a kürtjébe, hátha valaki meghallaná, de egy lélek sem járt arrafelé.
No, most mit csináljon? Közben öreg este lett, s úgy elsötétedett az erdő, hogy a sötétségre fel lehetett volna akasztani a fejszét. Ő bizony - gondolta magában - lefekszik egy fa alá, s majd reggel, ha felsüt a nap, megtalálja az utat. Hanem amikor éppen le akart heveredni, gyermeksírás ütötte meg a fülét. Megállott egy helyben, hallgatódzott, de nem sokáig állott, mert olyan keserves volt az a gyermeksírás, hogy a királynak kicsordult a könny a szeméből. Nosza, elindult tapogatódzva, s addig ment, addig tapogatott, bujkált az ágak, bokrok közt, mígnem egy bokor tövében megtalálta a gyermeket, s szépen, gyöngéden fölvette a földről. Amint fölvette, a gyermek abban a pillanatban elhallgatott, s ím, halljatok csodát: megvilágosodott az ég, kétfele nyílott a sűrű rengeteg, s a király mehetett haza.
Másnap a király kihirdette mind a kilenc országában, hogy egy kicsi leánygyermeket talált az erdőben ( mert leányka volt), aki magáénak gondolja, jöjjön a palotába. De hiába hirdették, senki sem jött a leánykáért. Bizony ha nem, ezen nem búsult a király, mert a leányka olyan szép volt, hogy ahhoz hasonlatos szépet nem látott emberi szem. Merthogy nem volt sem anyja, sem apja, Árvalánynak kereszteltette a király, de azért úgy tartotta, nevelte, mintha tulajdon édes leánya lett volna.
Hej, uram teremtőm, vagy voltak szépek, vagy nem a királykisasszonyok, de Árvalány olyan szép volt, hogy csudájára jártak a világ végéről is. Puha selyem volt a haja, ragyogott, mint a fényes nap, s olyan hosszú volt, hogy a földet seperte. Na, hiszen irigyelte is a szépségét a két idősebb királykisasszony. Ha tehették volna, elpusztították volna a föld színéről, de nem tehették, mert a király pártját fogta, de még inkább a kicsi királykisasszony.
Telt-múlt az idő, a királykisasszonyok nagy eladó leányok voltak már, a két idősebb férjhez is mehetett volna, de mindig válogattak, s szépen meg is vénültek. Férjhez vitték a legkisebb királykisasszonyt is, s nénjei csak várták, várták a jó szerencsét. Egyszer aztán valahonnét az Óperenciás-tengeren túlról leánynézőbe jött egy királyfi, akivel a király előre megegyezett, hogy azt adja a két leánya közül, amelyik jobban tetszik neki. Az ám, megegyezhettek, de mikor a királyfi meglátta Árvalányt, azt mondta a királynak:
- Felséges királyom, meg ne haragudjon, de én Árvalányt veszem feleségül, ámbátor tudom, sem országa, sem hazája.
- Jól van, királyfi - mondotta a király -, én Árvalányt is úgy szeretem, mintha tulajdon édesleányom volna, legyen a tiéd!
Hej, csak most borította el igazán a vén királykisasszonyokat az irigység! Hanem haragjukat nem mutatták, sőt úgy tettek, mintha örülnének. De csak azt várták, hogy Árvalány lefeküdjék s elaludjék, lábujjhegyen az ágyához orozkodtak, s a szép selyemhaját tőből levágták!
Fölébred reggel Árvalány, nyúl a fejéhez, s ím, bokáig érő selyemhaja levágva a földön hevert az ágya előtt! Amint meglátta, nagyot sikoltott, s szörnyű fájdalmában meghasadt a szíve.
Eltemette a királyfi Árvalányt nagy jajszóval, keserves sírással, aztán nagy bújában-bánatában elment világgá. Hanem megbűnhődtek a gonosz leányok. Akkor éjjel mind a kettőnek megfehéredett a haja, megráncosodott az arca: olyan csúnyák lettek, mint két banya. Még ekkor sem nyughattak: szörnyű haraggal kapták föl a földről Árvalány haját, s kidobták az ablakon, hadd vigye szerte a szél, ahány szála van, annyifelé, hogy többet ne csudálja senki.
Ám amint kidobták a hajat, csöndes szellő vette szárnyára, s vitte szépen tovább. Először a temetőben szállott le a szellő, s letett három szálat Árvalány sírjára.
- Kelj ki, kelj ki, árvalányhaj! - mondotta a szellő.
Aztán továbbszállott hegyek-völgyek felett, s itt is, ott is leejtett néhány szálat. És megfogant mind, s szaporodott, terjedt az árvalányhaj az egész világon, hadd legyen mit tűzni legényeknek kalapjára.
Ím, ez az árvalányhaj regéje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése