A kert ölén sötétlik, mint a bánat,
Az áloé, a száz évben nyitó.
Rejtelmesen csobog a kerti tó,
Tükrén az első csillag fénye bágyad.
Sötét, magas apáca árnya lebben,
Az angelusztól megcsendül a táj,
A jázminok dús illata fáj,
Porladó álmok nyílnak ki a kertben.
S a bús klarissza, ráboruló éjben
Elmélázgat az áloélevélen,
Melynek virágát látta még a gyermek.
S mely egykor - ó, de neki soha, soha! -
Szirmát is bontja, illatát is ontja
Jövendő ifjúságnak, szerelemnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése