2011. május 18., szerda

Angol mese: Hársvirág hercegnő


Fönn a magas északon volt egy kis birodalom, amelyben az embereknek olyan volt a hajuk, mint a len. Ebben a birodalomban boldog nép lakott, szorgalmas és megelégedett, királya jószívű volt, a királynéja szeretetreméltó. Egy leányuk is volt, egy kis királyleány, aki az ő napfényes szőke hajával, üde arcával és fénylő szemével oly szép és oly sugárzó volt, mintha a nap lett volna az apja, a hold az anyja és a csillagok a testvérei. A kis királyleánynak rendes neve volt, de mindenki csak Hársvirágnak hívta, mert olyan gyöngéd volt, mint a hársfaillat és tiszta fehér, mint a hársvirág. Oly szelíd és bájos volt, hogy az emberek azt hitték, hogy az ereiben is hársfavér folyik.

De a világ teremtése óta úgy volt, hogy a legjobb és legártatlanabb embert se kerüli el a szerencsétlenség és az alattomos gonoszság. Meglátogatta a bú-baj a királyi házat is és a gonoszság kétszínű köntösében belopódzott oda, mert ez a két gonosz szellem még a királyi koronától sem riad vissza.

Előbb a szerencsétlenség, a betegség jött és gyilkos leheletével megmérgezte a jó királynét, úgy, hogy minden orvosi segítség ellenére is meghalt. Fekete gyász és bánat borult a palotára és az országra: mikor azonban egy év elmúlt, lassanként lebocsátkozott a feledés fátyola, mely mögött már rég ott leselkedett a gonoszság, habár távol messzeségben is. De a gonoszságnak hosszú karja van, átéri vele a fél világot.

A király, akit a szomorúság szíven talált, rábízta leányát hűséges udvarhölgyekre és nevelőnőkre és hosszú útra indult a meleg délre. Itt az északi fejedelem megkért egy déli nőt, hogy legyen a felesége és menjen vele az ő messze birodalmába. A sötétszemű déli nő már a következő napon királyné lett és férje gyors követeket küldött a lányához, megizenve, hogy új anyjának nagyszerű fogadtatást rendezzen és megérkezésükkor a palota bejáratánál adja át neki a vár kulcsát.

Hársvirág nem örült a hírnek, mert nehezére esett, hogy az ő holt anyja helyén idegen országbeli asszonyt kell üdvözölnie, de legyőzte szívét és elhatározta, hogy bizalommal és szeretettel fog az új anya és királyné elé járulni. És mikor a bevonulás napja elérkezett, Hársvirág a várkapu aranykulcsát selyem párnára helyezte, aranyszőke hajába egyszerű szalagot font s játszótársnőivel és kíséretével úgy várta az ünnepies menetet. Az meg is érkezett. Élén az öreg király haladt ifjú nejével, követve a déli országbeli kísérettől.

Eközben az új királyné baloldalára állt az ő legelső udvari embere, akinek sokat adott a szavára, már azért is, mert azt állította, hogy ő a legszebb asszony a kerek világon. Mikor a menet a kapu alá ért, Hársvirág alázatosan az új anya és királyné elé lépett, mélyen meghajtotta magát és így szólt:

- Nagy királyné és szeretett anyám! Légy üdvöz a várban, melyben most úrnő vagy! Vedd ezt az aranykulcsot, én engedelmes leányod akarok lenni és szeretettel fogok hozzád ragaszkodni.

A királyné barátságosan akart felelni, mikor azonban Hársvirág fölemelte arcát és fölvetette világoskék szemét, az idegen asszony úgy meghökkent a leány csuda szépségétől és aranyhajának pompájától, hogy a szó a torkán akadt. Sötét szeme haragos irigységgel függött a szőke leányon. De még inkább megriadt és föltámadt irigy lelkének dühe, mikor a baloldalán levő udvari ember, Namiro herceg, aki mindig kegyeltje volt és aki soha senkit nem csodált úrnőjén kívül, hirtelen fölkiáltott:

- Oh, mily ragyogó szépség ez a hercegnő! Bezzeg, a mi országunk legszebb asszonyait is elhomályosítja!

A királyné ingerülten kapta föl fejét, megvetően nézett végig a meggondolatlan kísérőn és így szólt:

- Elvárom, hogy ebbe az ostoba összehasonlításba engem nem foglaltál bele!

Namiro azonban, a fejedelmi ifjú, mintha nem is hallotta volna e szavakat. Káprázott a szeme a ragyogó alak láttára, ott állt előrehajolva és kezét a mellére téve, egyre csak Hársvirágot nézte. Nem vette észre a király csodálkozó tekintetét sem, mely rosszallóan tapadt rá. Úgy állt ott, mintha meg lenne babonázva.

És ekkor a megsértett királyné meggyűlölte Namiro-Sanchót, eddigi kegyeltjét és meggyűlölte kétszeresen az ártatlan Hársvirágot. Föllázadt benne a sárga irigység és gyűlölt mindenkit, férjét, a királyt, az egész udvart, minden ellen ádáz bosszúérzet öntötte el, mert érezte, hogy itt, ebben az országban az ő szépségét másé fölülmúlta.

Ez az asszony azonban némely más bűbájos mesterséghez is értett, melyet tulajdonképpen bűvészetnek neveznek. Ezt a bűvészkedést titokban tanulta a mélység sötét szellemeitől, amelyek hazájában a királynét hálójukba csalogatták. Mindenféle különös rajzzal, melyet a varázslónő a homokba írt, vagy ritka szavak és mondásokkal, melyeket a viharba kiabált, képes volt abban a pillanatban mindent más alakúvá változtatni. De nem örökre! Ha egy gonosz varázslatot elkövetett, meg is kellett neveznie azt a módot, amellyel a varázslat megszűnik: ha nem tette, akkor gonosz kívánsága nem teljesedett.

Így van az minden dologgal. A legrosszabb se tart örökké, mindennek ismét jóra kell fordulnia.

Mivel az új királyné okos volt és tudott magán uralkodni, legyűrte haragját, barátságot színlelt, átölelte a szőke leánykát s engedte, hogy homlokon csókolja. Kegyeltjének jóságosan kezét nyújtotta, hogy az ujja hegyét megcsókolja. Úgy tetszett, hogy minden baj elsimult, de a csókokkal a titkos boszorkány uralmat nyert Hársvirágon és Namiro Sanchón, s mindketten a királyi bűvésznő hatalmába kerültek.

Senki sem sejtett semmit és az új úrnő bevonulását pompával és dísszel ünnepelték.

Az ünnep alatt, mely három napig tartott, Namiro leginkább Hársvirág közelében tartózkodott, csodálta kedvességét, úgy, hogy viselkedése a királynak is föltűnt.

- No, majd kérdőre vonom - határozta el a király.

Másnap reggel szalajtotta is a király az udvari inasokat, hogy hívják színe elé Namiro herceget. Az ám, de valamennyi inas azzal tért vissza, hogy Namiro lovag nincs sehol. Nem látta senki sem a várban, sem a városon kívül, se ki nem ment a várból, se be nem jött. Alig távoztak el az inasok, jöttek sírva, ríva, kezüket tördelve az udvarhölgyek, hogy Hársvirág nincs sehol, eltűnt nyomtalanul, teremtett lélek sem látta ma reggel óta.

Hiába keresték a királyi termekben, udvarokban, kertben, sehol semmi. Az öreg király a feleségétől is megkérdezte, hogy édes párom, mit gondolsz, hol lehet, hova lett Hársvirág?

- Hogy hova lett? - nevetett gonoszul a királyné. Kérdezd meg, édes uram, hova lett Namiro lovag? Hársvirág és Namiro bizonyosan együtt megszöktek az ünnepi tolongásban és most alighanem az én déli hazám felé tartanak.

A király tüstént lovasokat küldött a szökevények után, de bár kegyetlenül sarkantyúzta minden lovas a lovát, egy se ért nyomukba. Még csak nem is látta őket senki. Akárcsak a föld nyelte volna el őket.

De micsoda csuda történt? Egy öreg pásztor, aki fiával tehenet őrzött az erdőszélen, egyszer csak észrevett egy nyirkos szikla tövében egy kiszáradt nagy hársfát.

- Nézd csak, gyerek - szólt bámulva az öreg - miféle vén hársfa van itt? Sohasem láttam én itt azelőtt ezt a fát.

- De én se - mondotta a fiú. - Ugyan hogy került ide?

A fiú körüljárta a hársfát s e közben a nyirkos sziklához ért. Egyszerre nagyot kiáltott.

- Jaj, apám, jaj! Rettenetes sárkány guggol itt a sziklánál. Segítség!

Az öregnek szinte elállt a szíve verése. A fa mögé ugrott s csakugyan ott feküdt a sárkány. Akkora volt, mint egy tehén és a kurta, széles lábain lassan kúszott visszafelé rejtekzugába, mialatt széles farkával erősen csapkodta a földet.

De ami a legborzasztóbb volt: a tarkaszínű, csillogó szörny tátogó szájában volt a kiabáló, remegő pásztorfiú. Látszott azonban, hogy a szörnyeteg nem akarja fogaival összemorzsolni zsákmányát, ellenkezőleg, olyan fájdalmasan nézett az öregre, aki a gyermeket ki akarta ragadni a szájából, mintha kék emberszemmel kérné valamire.

- Oh engedj ebédelnem, hisz oly nagyon éhezem!

És ámbár szellő sem mozdul, a száraz hársfát mintha szél rázná, remegni kezd és az ágai közt jajgat valami, mint egy szívszaggató panaszos dal. Csudálkozott a pásztor a panaszkodó fán, a borzalmas és mégis oly szelíd tekintetű szörnyetegen, neki bátorkodott hát és így szólt:

- Te szörnyeteg, ha elereszted az én kisfiamat, mindennap neked fejem meg három legjobb tehenemet, elhozom neked a tejüket, hogy ne kelljen éhezned. És a hársfát, mely itt észrevétlenül, levéltelenül keletkezett, minden reggel megtrágyázom, hogy zöldelljen és kivirágozzék.

Ekkor a hársfaágak közt, mintha ujjongó hang tört volna keresztül. A szörnyeteg szabadon eresztette a pásztorgyereket és azután sóváran itta a három tehén tejét, melyet az öreg fejt neki. És a pásztor megtrágyázta a fa gyökereit.

De hova lett az ifjú és a szőke királyleány?

Az ünnepség utolsó napján, mikor az ujjongás a leghangosabb volt és senki sem ügyelt a szomszédjára, a királyné kicsalta Namirot Hársvirággal a kertbe és innen egy titkos ajtón az erdő szélére, a nyirkos szikláig, melyet a telihold megvilágított. Ott varászport öntött az ifjúra és így kiáltott:

- Száraz hárs gyanánt süllyedj a földbe, míg csak nem levelezel és virágozol, s míg virágaidból gyógyító teát nem iszom.

Most gyorsan fénylő port hintett Hársfavirág aranyhajára és gúnyosan kiáltott.

- Te legszebb mindenek közt - válj szörnyeteg sárkánnyá itt a nyirkos szikla odújában s itt maradj ebben az alakodban mindaddig, míg erről a kiszáradt, holt hársfáról levelek és virágok nem hullanak!

Ekkor kinyújtotta és felfújta a gyöngéd leányka karcsú testét undok sárkányalakká. A világszép leány ijesztő szörnyeteggé vált. Csak a szeme maradt emberi. De éhsége is szörny-éhség volt s így történt, hogy az elvarázsolt féreg kimászott az odúból s fogaival megragadta a gyermeket, mikor az a fát vizsgálva, túlságosan közel ért a sziklakőhöz. De mikor a pásztor megígérte és meg is adta az ígért tejet, készségesen visszaadta a zsákmányt, melyre annyira vágyott.

Az öreg minden áldott nap elhajtotta ide a teheneit, a sárkány megkapta a maga tejét és a hársfa a maga trágyáját. Csudálatos hatása volt ennek mindkettőre, mert a sárkány egészen elvesztette vadságát, úgy, hogy a gyerek eljátszogatott vele, mintha bárány volna: a hársfa pedig bimbózni kezdett, levelet hajtott s illatos virág nyiladozott rajta.

Ebben az időben a királyné hirtelen megbetegedett és az orvos illatos hársfavirág teát rendelt neki. Csakhogy éppen ebben az időben nem virágzottak a hársfák. Nosza a király nagy jutalmat tűzött ki annak, aki mégis illatos hársvirágot tud szerezni.

Hallotta ezt az öreg pásztor meg a fia és mikor kimentek a fához, látják ám, hogy olyan dúsan tele van virággal, mintha csak fehér csipkefátyollal volna beborítva. Alatta feküdt a sárkány, sütkérezett és szítta az illatos levegőt. A fürge gyermek gyorsan a hársfára mászott és erősen megrázta ágait, úgy, hogy a virág hópihe gyanánt pelyhezett alá. Ekkor hirtelen hangos örömujjongás hallatszott és a megrémült pásztor előtt ott állt a maga valóságában, teljes szépségében Hársvirág hercegnő, akit a lehulló levelek föloldoztak az igézet alól.

A bámuló gyermek gyorsan teleszedte kalapját virággal és felvitte a várba, ahol a király hamarosan teát főzetett a feleségének. Alig kortyintott egy csöppet belőle a királyné, eltűnt a fa az erdőben és ott állt a hercegnő mellett az ifjú, a régi lovagi alakjában. És mikor a varázslat alól feloldozódtak a király elé járultak, leírhatatlan volt az öröm, a királyné pedig a teától, mely még az elvarázsolt virágokból készült, oly rút lett, hogy többé senki fia előtt nem jelenhetett meg. Elzárkózott egy toronyszobába, ahol csakhamar meghalt, ami elég büntetés volt a számára.

Namiro-Sanchó és Hársvirág nemsokára lakodalmat ültek, ott volt mellettük az öreg pásztor meg a kisfia is, akiknek azután is mindétig ott kellett maradniuk a várban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...