Fekete István - novella részlet

,,Vannak temetők, melyekből a múlandóság réme huhog felénk, vannak, melyek rideg kőerdejükkel messziről ráfeküsznek a szívünkre, és vannak, melyek olyanok, mint a csendes falusi kertek, hol magától nő a jácint, szabad benne halkan nevetni, hiszen a méhek is zümmögve dúdolgatnak a virágokon, és a napsugár is tűnődve el-elszunnyad a sírok közének pihenős völgyében.
Ilyen volt a mi temetőnk is.
Napsugaras nyáron, puha, álmodó télen. Tavasszal ott nyílott az első virág, és az ősz fáradt mosolygásában ott volt a legtöbb ragyogás...
És más temetők a falu végén vannak, kint, a legutolsó zsellérház után, hol már a koldus is jó éjszakát mond, és ha - ne adj Isten! - valaki télen határozza el magát, hogy kiköltözik, hát a gyászoló rokonság legkegyesebb gondolata is beleragadnak a térdig érő sárba, és a keményebb szívűek nem is átalják megmondani, hogy a boldogult bizony - isten nyugtassa - várhatott volna tavaszig.
Nem úgy a mienk! A mienk a faluban volt, mint az iskola vagy a templom, és ha az emberek hajnalonként munkára mentek, beköszöntek a nagykeresztnek, s ez azoknak is szólt, akik a kereszt két ölelése tárt karja alatt pihentek...
Így aztán a falu együtt élt a temetővel.
A tavasz nem kerülte el, a nyár ellustálkodott benne, az ősz különös gonddal festette sárgára, pirosra, és a tél lágyan szórta kemény markából a hópelyheket, hogy békén alhassanak, akiknek az elrendeltetett. Nekem két kistestvérem is künt lakott a temetőben, nagy fenyők árnyékában, de nem akarták soha, hogy azért én szomorú legyek. Sőt úgy éreztem, segítenek is néha, amikor játék közben az ő fáik mögé bújtam...
Szinte velünk játszottak, és jól éreztem közelségüket, ha ott feküdtem a földön. Tudták titkaimat...
Csak egy nap volt, amikor ünnepélyesek lettek, és elgondolkodók: mindenszentek napján! Sírtakarójuk ekkor kivirágzott, keresztjük karjára koszorú simult, és én is ünneplőben jártam-keltem a temetőben.
Alig ismertünk egymásra.
A nagy fenyők mereven álltak őrt, a kápolna kis harangja siránkozva kereste hangját a hosszú hallgatás után, s a sírokon égő gyertyák gyászos lobogása mindenáron azt akarta, hogy szomorúak legyünk.
Amikorra a mi gyertyáink is leégtek, már alkonyodott. Édesanyám keze megsimogatta a kereszteket, és elgondolkodva azt mondta, hogy egy keveset maradhatok még, ha akarok.
Csak erre vártam. a nagy fenyők tövében elrejtett egész csomag karácsonyfa-gyertyát elővettem, és amikor csendesen beosont a temetőbe az est, a kistestvérek sírján már ötven szál gyertya ontotta az én pajtáskodó szeretetem fényét. Huszonöt piros, huszonöt fehér.
A fenyők súgtak-búgtak, és én tudtam, hogy nekem szólnak.
Aztán elmúltak a fények, hétköznapos meleg másnapok lettek, és én már rég elfeledtem a mindenszenteki gyertyákat, amikor ijesztő dolog történt.
Egyik este az apám a bolti könyveket nézegeti, és megszólal:
- Egy csomag gyertya. Miért itt veszik a gyertyát? A városban olcsóbb...
Anyám is megnézte:
- Én nem hozattam. Mari, miféle gyertya ez?
Mari se tudott róla.
Ekkor már vörös voltam, és apám rám nézett.
- Te vetted?
Nem szóltam.
-Te vetted?
- Igen...
- Gyere be a szobába.
Tudtam, hogy kikapok, de nem a verésre gondoltam. A két sírra a lobogó gyertyákra...
A szobában sötét volt.
- Hazugságon már rajtacsíptelek - mondta tompán az apám -, most már lopsz is. Mert ez lopás - és a szekrény tetejéről levette a pálcát. Hova vitted azokat a gyertyákat?
Hallgattam. Istenem, hát hova vittem volna?
- A Kicsik sírjára - és kezembe temettem az arcom. - A temetőbe.
Csend lett. Sóhajtó, nagy csend. A pálca koppanva hullt vissza a helyére, és emlékek zsongtak föl a sötétben, melyeket én nem ismertem.
- Azért szólhattál volna - mondta csendesen az apám, és nehéz léptekkel kiment a szobából.
Ekkor úgy éreztem, a nagy felhők felállnak mellettem, susognak valami vigasztalót, de a szívem mégis megrázta valami rég elmúlt bánat, s azért halkan elsírtam magam."