Nehéz szivem föltartom néma búban,
Mint egykor Elektra a gyászos urnát,
Szemedbe nézek és a hamu halmát
Lábadhoz öntöm. Nézd hát, mennyi bú van,
Nézd, mennyi kín gyült bennem rejtve dombbá,
S hogy ízzik még a vad zsarát pirossa
A szürke hamun át. Ha rátaposna
A talpad és kioltaná korommá,
Jó lenne tán... De ha te álmodozva
Vársz vélem itt, amíg a port a szél
Föl nem lobbantja... akkor a babér
Homlokodon, Szerelmem, meg nem óvja
Fürteidet a sistergő parázs
Marásától. Lépj arrább! Menj! Vigyázz!
(Ford.: Kardos László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése