Babits Mihály : Játszottam a kezével

Babits Mihály : Játszottam a kezével

Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segítgetik
egymást egy messze életig.

Még egyre látom csöpp kezét:
úgy dolgozott mint csöppke gép
a hímzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
arany gyüszűt viselt az ujja.

Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!

Nem vágy, nem álom, hanem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tiz gyenge ága nyult felém
és én izenkint tördelém:
ó arany ágnak arany íze,
arany fa arany ízü méze!

Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.

Mert tündértest a pici kéz
mely rózsás-meztelen igéz
s a hely hol összeömlik ága
mint csöpp csipő hajlása, drága
vagy ujja láb és íze térd
s akkor hogy arca hol? ne kérdd

mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!

Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szivesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!

Babits Mihály : Gretna-Green

 

Babits Mihály : Gretna-Green

Kék az ég ma, zöld az ág, -
milyen messze, más világ!
mennyi rózsa, lám a pünköst -
Ámor röpdös négy szemünk közt
- s semmi harc és semmi kín:
mindjárt itt lesz Gretna Green
szállunk, szállunk mind tovább
tefeléd, szép délibáb!

Bájkocsim szemed sugára,
csókos szók az ostorom
Hopp! megszállunk éjszakára
valamely monostoron
- e monostor nemcsak rím,
e monostor Gretna Green
vén kovács ott ősz apát,
aki minket összeád.

Sorsom, borsom mit kivánsz?
legszebb a mezalliánsz:
légy hát, édes ellenségem,
Hófehérke, feleségem
- mennyi illat, mennyi szín!
szép az útad, Gretna Green
mennyi rózsa, mily tavasz
bárányfelhő ránk havaz.

Mennyi szín és mennyi kincs!
szebb ut nincs és jobb ut sincs.
Ez a rév itt Éva réve:
rég ismérem, ezer éve.
- Kinn vagyunk már, hejh de kinn!
Hol van, hol van Gretna Green?
Meddig szálljunk még tovább
érted ó szép délibáb?

Esteledik az idő,
hűs az árny és zörg az ág -
megaszalt a déli hő
s esttől borzongsz, szép virág
- aggadozva kérded ím:
»Messze még a Gretna Green?«
Jaj virágom, nem tudom
megtévedtünk az uton.

Szökken a kocsim: világom
köd borítja s légi nedv,
lankad utazó virágom,
bennem is a régi kedv
- mennyi harc és mennyi kín!
Messze még a Gretna Green
s szempillámat - ó de kár -
ólom-álom üli már.

Babits Mihály : Esti dal - Éji dal

Babits Mihály : Esti dal

Ma szép a nap, gyönyörü szép:
ily napon volna halni szép.

Csillog a fák mögött a tó:
haljunk meg együtt, jer Kató.

Derűs az est, színes az ég:
minden szép, hogyha vége szép.

Minden jó, hogyha vége jó:
haljunk meg együtt, jer Kató.

A nap az tűz, a nap az ég:
az este hűs, az este szép.

Haljunk meg együtt, jer Kató:
csillog a fákon át a tó.

 

Babits Mihály : Éji dal

A téjszín léget elkeverte
fekete borával az éj:
lelkem ma, vágyak büszke lelke,
megúnt szavakkal ne beszélj,
húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad,
szabad szemeddel szerte nézz:
ma messze szállnod
nem nehéz.

Mámorosan az éj borától
szárnycsattogás legyen dalod:
ki éjt iszik, a kéjre bátor,
tenéked ez volt italod.
Sokáig ittad, részegülhetsz,
azért vagy mostan oly szabad:
repülhetsz
magad.

Babits Mihály : Engesztelő ajándék

Babits Mihály : Engesztelő ajándék 

Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked:
nincs gyöngyöm, cukrom, virágom.
Görnyedve hozom ahelyett s teszem a kezedbe, nézzed,
keserű életemet, egyetlen terhes gazdagságom.

Ez ami megmaradt még, e meztelen is gazdag élet,
s ezt sem adom, csak visszaadom már:
mert jól tudom, ki vagy? s hogy benned és általad élek,
kenyerem és levegőm! s rég nem volnék, ha te nem volnál.

Óh különös hatalom! szeretet erős gyengesége
- s óh gyenge erősség! oly védtelen benned...
Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége
s mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged és szenved.

Letérdelek s úgy szánom-bánom óráid letörött virágát,
mint aki barbár talppal ment át egy drága réten:
óh ki gyógyítja meg az elrontott örömök rózsaágát?
ki mondja a tiprott percnek: »Kelj föl, kis százszorszépem!«

Órák és percek helyett fogadd el egész életemet,
virágok helyett egész mezőt, noha fölégett és nem virágos:
de virághamvval, s lásd, könnyel is trágyás, s ha új plántáid beülteted,
minden szirmot földajkál s neked áldoz.

Babits Mihály : Énekek éneke

 

Babits Mihály : Énekek éneke

Salamon király könyvéből

Szép vagy, ó szerelmesem, szép! Lábadat saru díszíti, ritka drága gyöngyű;
tomporodnak kerülete mint a mesterek kezéből kikerült kösönty.

Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
a te két emlőd nyugalma mint a liliommezőkön legelő két bárány.

Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze
Hasad mint a zaffirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése.

Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyűrűkkel aranyosan gazdag.

Balkezed a fejem alatt, jobbkezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes,
nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon-hegyéhez.

Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
fogaid mint most fürösztött tiszta, hófehér juhocskák; ajakad tömjénes

Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát
szemed mint a kék halastó; arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
mert kemény a szerelem mint a koporsó és erős mint nagy vizeknek sodra

No szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák
már a szőllő is virágzik s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

Babits Mihály :Raymond Lullius

 

Babits Mihály :Raymond Lullius  

Ballada

Majorca fényes udvarán
ragyog a nyári nap
Lovagol Raymond Lullius,
Egy szomorú lovag.

"Mi bánt ugy, Raymond Lullius,
hogy arcod halovány?
szolgád nagy gondja bánatod,
szavad parancs: kivánj!"

""Kivánok éjjel-nappal én
oly kivánság apaszt:
mit én kivánok, jó Rupert,
nem hozhatod meg azt.""

"""Kerülve társat és pohárt
magányos bánat öl:
no valld be, Raymond Lullius,
a szerelem gyötör."""

""Szerettem én, szeretek én
s sem éjem, sem napom,
pajtás, kiért epedek én,
soha meg nem kapom.""

""""Bolond vagy, Raymond Lullius,
és aki hall, sem ért:
hisz jól tudod, minden leány
dobog szerelmedért.""""

""Némán eped szerelmemért,
verseng is száz leány:
hideg leányt szeretek én,
ki nem tekint reám.""

""""Szólok neki: szavamra tán
megszánja búd hevét:
jer, súgd meg Raymond Lullius
a kedvesed nevét!""""

""Az ajka néma, hűs koráll,
De szeme csupa láng,
S a termete, mint a tiéd,
Oly karcsu és nyulánk.""

""""S ha engemet szeretsz szegény
a szívem szán nagyon:
jer éjjel udvarom alá,
ajtóm nyitva hagyom.""""

Setét a vár és udvara,
az éjjel néma vak;
ott oson Raymond Lullius,
egy ujjongó lovag.

""Ma éjjel ablakod alatt
dalol a csalogány
meglopom forró szívedet
te jéghideg leány!"" -

""""Gyere be Raymond Lullius,
szegény beteg bolond;
gyere be: amit látni fogsz
senkinek el ne mondd.""""

Ott fűzni kezdi a füzőt,
feszűl a könnyü váll,
Dús keble vánkos-hintaként
hangos ütemre száll.

Gombolná ott a gombokat,
de melle ugy dagad:
Bizony bizony letépi mind
a gyöngyös gombokat.

Fuss innen, Raymond Lullius,
mert férges a virág,
kehelyben, hűs szirom mögött
nem tudhatod, mi rág.

Fuss messze Raymond Lullius
Átkozott a virág
s a szűzen viruló huson
pusztit egy szörnyü rák. -

A durva hajnal a mezőn
álmossan pillogat:
messze fut Raymond Lullius
az átkozott lovag.

Csalmája porban elmaradt
Letép capát, kecsét:
ó jaj, mikor feledheti
e mell genyedt kecsét?!

""Köszönöm édes paripám,
eddig hogy elhozál:
előtted síma sík: eredj
szabadon vissza már.

""Eredj; s deli kancát ha látsz
fuss boldogan neki,
kinek sörényét púszta szél
vigan lebegteti.

""Eredj; nekem nem kell tovább
sem szolga, sem barát:
ne lássa többé Lullius
Majorca udvarát.""

1900-1905 között [?]

Babits Mihály : A szökevény szerelem - Augusztus

Babits Mihály : A szökevény szerelem

Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.

Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.

Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.

Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.

 

Babits Mihály : Augusztus 

A falunak tornya karcsú,
körül karcsú könnyü fák
falu fölött vörös arcú,
sárga bajszú holdvilág.

A vasúton szállok messze,
messze, messze csöndesen,
és tünődöm, enyém lesz-e,
vagy már veszve, kedvesem?

Aki egyszer, egy szép estén,
szép csöndeskén rám hajolt,
enyém lesz-e még édeském,
ki egy estén enyém volt?

Ilyen messze, halk zugolyba
véle volna jönni jó,
hol egymásnak válaszolva
tücsök szólna millió.

Lelkem is itt szertecicáz,
elmóricáz csöndesen,
s megpihen egy fehér cicás
kukoricás ereszen. -

Ó jaj, a vonat megindul,
lassan indul, tétováz
s eltün a táj dombjain tul

zene, hold és állomás.

Babits Mihály : A legfőbb szemérem

Babits Mihály : A legfőbb szemérem

Mindig csodálom, mért mondják ki azt a szót,
mért nem titkolják azokat a szavakat,
mért nem szégyellik, jobban mint a szerelem
szégyellt, titkos szavait, mért nem fáj ilyen
rettentő szót kiejteni, mért nem nyelik
vissza torkukba, mért nem dobban szét a szív
e vérhökkentő hangra, mért nem áll meg és
mi védi a hideg Utálat kavargó
kezétől, hogy hozzá nem nyúl? Mondják, van oly
nép Afrikában, mely nem enne más előtt
és inkább veszne éhen, mintsem ezt a szót:
evés kihörögje. Restellik az életet,
de ki restelli a halált? Hősök? Dehogy!
Csak szemérmetlenek, csak undort nem tudók.
Mert van-e szemérmetlenebb, mezítelenebb,
létünknek piszkos mélyét jobban felfedő
szó, mint ezek: halál, sír, hulla, temető?
Jer, takard el e szörnyű szókat, könnyü rim!

Isten! takard majdan rímedbe csontjaim!

1923

Babits Mihály : A kedves arcképe

Babits Mihály : A kedves arcképe

Hirtelen amint a szobába léptem,
előttem ült a drága valaki,
közel és mégis holdtáj-messzeségben,
mert e világból keret zárta ki.
Örök magányba zárta, arany ablak;
és nem nézett rám, nem is nevetett:
csak a színek daloltak és lobogtak
s lengették a keretet.

Nem ismersz hát, kedvesem, nem szeretsz hát?
Két kisujjad úgy fonod egybe, mint
szeretők írigy karja fűzi egymást,
hogy számüzött lesz aki rátekint.
Alsó és felső ajakad szoros pár
összesimulnak meleg-meztelen
mintahogy két szerelmes egy csukott száj,
ki a világnak nem felel.

Más keresi majd a könnyű örökfényt
arcodon s a szitakötő mosolyt
s meg sem ismeri tán a csüggeteg lényt,
ki itt méla-magába elomolt.
De én ismerlek, mert magány marad csak
a magány, bárha két magány vegyül
ismerlek, asszony, így ahogy magad vagy,
gyógyíthatatlan egyedül!

Ismerlek?... Kép vagy; lehetünk-e mások
egymásnak, és ki lát a kép mögé?
Bár lelket párolognak a vonások,
mint e vászonra festett alaké,
hol a festőnek lelke s a modellnek
ködben villódzik, mint hold udvara,
mely fátyol és sugár egyszerre, s elfed

miközben világítana.

De dalolnak és lobognak a színek

lángként, mely kohó nyitjában fogoly.

Piros kabátkád, lila párna, szőnyeg...

mint ablakon túl kinyilt tűzbokor.

Elvarázsolt bokor az, csipkerózsa:

óh, szerető, váltsd meg, ha szereted!

Micsoda csókra vár, micsoda szókra,

szétvetni a keretet!