Babits Mihály : A kedves arcképe

Babits Mihály : A kedves arcképe

Hirtelen amint a szobába léptem,
előttem ült a drága valaki,
közel és mégis holdtáj-messzeségben,
mert e világból keret zárta ki.
Örök magányba zárta, arany ablak;
és nem nézett rám, nem is nevetett:
csak a színek daloltak és lobogtak
s lengették a keretet.

Nem ismersz hát, kedvesem, nem szeretsz hát?
Két kisujjad úgy fonod egybe, mint
szeretők írigy karja fűzi egymást,
hogy számüzött lesz aki rátekint.
Alsó és felső ajakad szoros pár
összesimulnak meleg-meztelen
mintahogy két szerelmes egy csukott száj,
ki a világnak nem felel.

Más keresi majd a könnyű örökfényt
arcodon s a szitakötő mosolyt
s meg sem ismeri tán a csüggeteg lényt,
ki itt méla-magába elomolt.
De én ismerlek, mert magány marad csak
a magány, bárha két magány vegyül
ismerlek, asszony, így ahogy magad vagy,
gyógyíthatatlan egyedül!

Ismerlek?... Kép vagy; lehetünk-e mások
egymásnak, és ki lát a kép mögé?
Bár lelket párolognak a vonások,
mint e vászonra festett alaké,
hol a festőnek lelke s a modellnek
ködben villódzik, mint hold udvara,
mely fátyol és sugár egyszerre, s elfed

miközben világítana.

De dalolnak és lobognak a színek

lángként, mely kohó nyitjában fogoly.

Piros kabátkád, lila párna, szőnyeg...

mint ablakon túl kinyilt tűzbokor.

Elvarázsolt bokor az, csipkerózsa:

óh, szerető, váltsd meg, ha szereted!

Micsoda csókra vár, micsoda szókra,

szétvetni a keretet!