Ezen a helyen - egyre megy, hogy az évnek vagy a napnak melyik szakaszában jár az ember arra - mindenkor érezni lehet, hogy az uralkodó légáramlat kitör a síkságra, hol szelídebben, hol hevesebben, attól függően, hogy a "szelek várkastélyában" nyugalom van-e, avagy netán háborognak, vagy hogy a hegység szellemének mihez van kedve: ingerkedik-e az utassal vagy csak szelíden legyezgeti. Ha mintegy negyed órán át követjük a csobogó víz folyását, akkor jobbról csipkézett, falakat, tornyokat és tetőéleket csodálatosan utánzó sziklás emelkedik, előtte feltárt, teljességgel szabadon álló kapubolttal, mintha hívogatná az arra járót, hogy látogasson be a várba. Csakhogy a környékbeliek óvakodnak ilyesmitől, de még elmenni sem szeretnek mellette, mert jól tudják: a hegység szelleme itt tartja fogva a szeleket, és csupán időnként engedi őket szabadjára, hogy annál sietősebben és hevesebben törjenek ki a sziklakapun, s ha történetesen szemközt jön velük egy ember - lelökik ezt a hegyről, hátrafelé.
Hogy belül milyen ez a "szelek várkastélya", amelynek termei mélyen benyúlnak a hegy gyomrába, azt emberi szem nemigen tudja kifürkészni. Aki a közelébe merészkednék, áldozatul esnék a föld alatti hatalmaknak. Ámbár valaha, sok esztendővel ezelőtt, egy jámbor, ártatlan leányka már járt a vad viharok hajlékában: de örülhetett, hogy ép bőrrel megúszta, s amikor csudával határos módon visszakerült a napvilágra, nemigen tudott olyasmit mesélni, ami a kíváncsiságot kielégítette volna, minthogy félelem és szorongás béklyózta emlékezetét. Hogyan, miként esett a dolog - következzék itt:
Egy kunyhóban, a falu legszélén, élt az özvegye annak a parasztnak, aki valamikor a környék leggazdagabbja volt, de kicsapongó életmódja révén odaveszett mindene, a legnagyobb szegénységben halt meg, semmije sem maradt, csak azt a kunyhót tudta megmenteni üggyel-bajjal. Felesége jámbor, istenfélő és dolgos asszony volt, fáradságosan, két keze munkájával tartotta el magát: ugyanilyen erényekre nevelte egyetlen leányát, Borszát, hiszen egyéb hozományt nem tudott volna adni néki, és bízva annak gondviselésében, aki a hollókat is táplálja és a mezők liliomait ruházza, szentül és bensőségesen hitte, hogy majd atyai pillantást vet leányára is, ha látja, hogy ő maga szakadatlanul imádkozik és dolgozik. Ebben a hitében nem is csalatkozott, élete csendesen folydogált, olykor némi bánatban, de olykor némi örömben is, kiváltképp mióta Borsza felcseperedett, és segítségére lehetett anyjának. A kislány mindenfajta munkához szorgalmasan és igyekezettel látott, kereste az alkalmat, hogy hol tudna szeretett anyja életének gondjain könnyíteni. Ámde Borsza nemcsak a legszorgalmasabb és legszerényebb leány volt a faluban, hanem a legszebb is, amiről magának sejtelme sem volt, mivel magánosan, elkülönülve virult ki, és az anyai gondoskodás megóvta a hízelkedés pestises leheletétől.
A szegénység kunyhóját kevesen látogatják, ezért a magányosság, amely Borszát és anyját övezte, csak ritkán tört meg, és talán teljességgel észrevétlenül élhettek volna, ha nem viszi őket a vallás kötelme az Isten házának legnagyobb gyülekezetébe. A falubeli leányok irigyen, a legények fellobbanó örömmel nézték a belépő leánykát, akinek szende orcáját az áhítat pirossága még bájosabbá tette. Mindkét félnek meg kellett vallania, hogy Borsza a legszebb, de - így a legények - valamennyi lány közül leginkább a hozzáférhetetlen is, amiért aztán a könnyelmű udvarlók hamarosan el is húzódtak, mert az ő számukra a szegény leány arra ugyan jó, hogy enyelegjenek vele, de arra már semmiképpen sem, hogy házuk asszonya legyen.
Nem így vélekedett Toma, a gazdag bíró fia, aki eleinte csupán időtöltésből elegyedett az udvarlók közé, de nemsokára nemesebb érzelmek hatották át: szívét szentelte a szende leánynak, s ezzel meg tudta indítani a lányét is. Mert mihelyt édes bizonyosságot szerzett arról, hogy hódolatát Borsza nem utasítja vissza, sietett apjához, hogy kikönyörögje beleegyezését kapcsolatukhoz. Az apa rideg, kemény, gazdagságára rátarti ember lévén, lehordta a fiát, szerelmes bolondnak nevezte, és még azt is megtiltotta, hogy akár csak gondoljon a házasságra a koldusszegény leánnyal, aki boldog lehetne, ha a disznópásztor venné feleségül, nem pedig a helység első legénye. Ám a fiú nem hagyta magát ilyen könnyen elutasítani. Szakadatlanul ostromolta apját kérésével, ügyet se vetve rá, ha ez fenyegette és büntette, míg végül határozottan kijelentette: soha nem vesz feleségül mást, mint Borszát.
Miután az öregember kifogyott kényszerítő eszközeiből és meggyőződött fia hajthatatlanságáról, belátta, célja elérésének egyetlen módja van csak: el kell távolítania Borszát. No de hogy fogjon hozzá, ez volt most már a kérdés, amit egymaga nem merészelt megoldani, mert nyílt erőszak nem jöhetett számításba. De éppen akkoriban élt a falu egyik távolabb eső helyén egy öregasszony, akit az "okos asszony" névvel illettek, bűbájossággal foglalkozott, ennek segítségével készségesen orvosolta az emberek testi és lelki bajait némi adomány fejében. Hozzá sietett a haragos bíró, hogy segítséget és támogatást kérjen az elvetemült leánnyal szemben, aki bizonyára szerelmi bájitalt adott a fiának, amiért az annyira csügg rajta. A varázslónő ígéretekkel engedte útjára a könyörgőt, és meghagyta néki, hogy néhány nap múlva jöjjön el hozzá ismét.
Ezenközben Borsza anyja súlyos betegségbe esett, és állapota, leányának leggondosabb ápolása ellenére, napról napra rosszabbodott. Borsza megpróbálkozott mindenféle szerrel, amit csak ismert, amiről úgy vélte, segíthet, vagy amit a szomszédasszonyok javasoltak. A szeretett beteg mégis egyre rosszabbul érezte magát. Már-már kétségbeesett, és az egyik látogatóba jött asszony tanácsát, hogy az "okos asszonytól" kérjen segítséget, az ég szavának vélte.
Nem is ment: szinte repült a rettegett vénasszonyhoz, akinek igencsak kapóra jött a kiszemelt áldozat látogatása. Miután Borsza remegő hangon előhozakodott kérésével, a varázslónő felütötte titokzatos könyveit és hosszasan olvasott bennük. Végre megszólalt:
- Visszavonhatatlanul elveszett az anyád, ha nem adsz inni neki annak a fűnek a főzetéből, amely csakis egyetlen helyen és egy bizonyos órában lelhető fel. Ama hely: a "szelek várkastélyának" kapuküszöbe: amaz óra: éjfél, holdváltozáskor. Ha van elég merszed - eriggy egymagadban, mához három napra, a megnevezett helyre, szedd meg a varázsfüvet, amely felnyúlik ott a többi fölé, és megkaptad azt, ami anyádat életben tartja.
- Jaj, istenem! - sóhajtott fel Borsza. - Hogy tudnám én ezt véghezvinni, hogy mernék én odamenni a szörnyűséges szellemek lakóhelyére, mikor azok elpusztítanak engem? Más módja nincs annak, hogy megmentsem jó anyámat?
- Nincs! - mondta a boszorkány. - És ha elmulasztod mától a harmadik éjszakát, akkor már késő!
Reményvesztetten hagyta ott a lány a vénasszonyt, mert lehetetlennek vélte megtenni azt, amit kívánt tőle. De ahogy anyja egyre gyengült, tekintete és szava egyre bágyadtabb lett, és - érezvén a halál közeledtét - mindegyre csak azon sopánkodott, hogy leányát támasz és védelem nélkül kell itt hagynia, akkor a lány szívbéli ellenállása megtört, és elszánta magát, mindent kockára tesz, csak hogy sikerüljön megmentenie a drága életet.
Félelemben telt el a napja. Szívesen késleltette volna minden egyes pillanatát, mert ahogy a nap nyugodott le, úgy fogyatkozott az ő bátorsága is, és egész lénye beleremegett a gyermeki szeretet és a halálfélelem küzdelmébe. Mígnem elérkezett a végzetes óra. Enyhe szendergés telepedett a beteg szemére, ráesett a lámpás halovány fénye orcájára: mint a halotté, olyan volt már az. Borsza mindenesetre ilyennek látta, és ez eldöntötte a küzdelmet.
Halkan odatérdelt a haldokló ágyához, buzgó imádságában őt és magamagát az Egek Atyjának ajánlotta, aki ismerte szándékának tisztaságát, némán megcsókolta a lelógó kezet, és kisurrant az óvatosan nyitott ajtón.
A rövid ima csodálatos erőt adott néki, de azért védtelen volt a borzongással szemben, amely elfogta, mikor kilépett a sötét, viharos éjszakába. A föld sötétségbe burkolódzott, alig csak néha pillantott le rá a hold, amelyet a száguldó fellegek hol eltakartak, hol megmutattak, s amely inkább ijesztésül szolgált, mintsem hogy segített volna, mivel fenyegető rémalakokat varázsolt az ösvény szélére, amerre Borsza haladt. Üvöltözve és jajveszékelve söpört végig a szél a szántóföldeken, csudálatos hangon siránkozva a magános és elhagyott vándor sorsán, és úgyszólván rábeszélte, hogy forduljon vissza.
A jámbor zarándoknő hangosan imádkozva lépegetett tovább, az önfeláldozó alázatból merítve bátorságot ahhoz, hogy dacoljon az éjszaka rémeivel. És íme: oda is érkezett a "szelek várkastélyának" kapuja elé. A hold világolva lépett ki felhőburkából, és a leány megpillantotta a varázsvirágot, ahogy a kelyhével fölnyúlt a többi fölé. Ebben a pillanatban jelezte a toronyóra az éjfélt, és az utolsó óraütéstől mintha egyszeriben megelevenedett és mozogni kezdett volna minden.
Borsza nagy gyorsan a virág után nyúlt, de alighogy birtokába vette - mindent megreszkettető dördülés csattant fel. Ezernyi különféle hang üvöltött szörnyűséges összevisszaságban, szabadjára engedett szélviharok zúdultak tombolva-dühöngve kifelé a tárva-nyitva álló kapun keresztül, és magukkal ragadták a rémült leányzót, fergeteges örvényléssel fel-fel a magas ég felé. Eszméletét nyomban elvesztette. Ámde mikor visszanyerte, szelíd napsugár melengette, s ott feküdt a "szelek várkastélya" alatt, ölében az illatozó füvekkel, és az egész természet olyan szelíd és barátságos volt a gyönyörű nap reggelének csillogásában, ahogy sok-sok örömteli énekkel köszöntötték az erdő tollas dalnokai.
Most már sietett a leány anyjához, hogy elkészítse számára a gyógyító italt, és alig értette ajkához, máris elűzte azt a kórt, és segítségével rövid idő alatt teljesen felgyógyult a beteg. Aztán nemsokára meghalt Toma apja, akit gyötört a lelkiismeret, amiért ördögi praktikával
tört az ártatlan leány romlására. Magához is hívatta, meg is követte, miért igaztalan volt iránta, és áldását adta reá, mint leányára. És valamint a szerénység, ártatlanság és gyermeki szeretet mintaképe volt a leányok között, úgy lett Borsza attól fogva a szorgalom, az erény és a házastársi hűség képmása az asszonyok előtt. Beteljesült rajta a negyedik parancsolat: sokáig élt e földön, és jól ment sora.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése