Simon István: Virágzó cseresznyefa - Szép Ernő: Pitypang

Simon István: Virágzó cseresznyefa

Mandula-utcán az éjjel

láttam egy nyíló kicsi fát,

épp rásütött a Hold,

fehérlett rajta a virág.

Azt hittem, hogy mandulafa,

pedig cseresznye volt.

Magasbanyúló házfalak között,

fényes ablak alatt

lebegtette a szél.

Megálltam, néztem egy kicsit,

míg elsuhant a gépkocsi

az utca véginél.

Jólesett látni ezt a fát,

millió zsibongó virág

tündöklő seregét.

S egyszerre lassú, halk kopaj

susogó hullámaival jött

kúszott közelébb.

Két holdfénybe burkolt alak

épp a cseresznyefa alatt

állt meg s összebújt;

s a csillagos fehér szirom

ott pettyegett a vállukon,

ahogy libegve hullt.

Gyönyörű kép. A költő,

ha a boldogság hű piktora,

álljon meg, fesse le.

Két önfeledt, szép fiatal,

kiket virággal betakart

a tavasz éjjele,

a ringó fát, a fa alatt

testen a karnyi kapcsokat,

míg egymást ölelik.

Virágszóró cseresznyefa:

ő ringatja majd a tavasz

első gyümölcseit.

Holdfényben ballagtam tovább

s a szívemből a számon át

hullt ki pár tiszta szÓ:

hogy szorosan így álljanak

negyven év múlva is,

ha majd fejökre hull a hó.

Szép Ernő: Pitypang

Nótába nem írnak

Gomblyukba nem tűznek

Nem tesz kirakatba

A virágos üzlet

Mert te nem vagy ritka

Mert te nem vagy drága

Csak az árokpartról

Nézel a világba

Mintha kis nap sütne

Orcád oly szép sárga

Te pitypang,

Te pitypang virágja

Az urak, a dámák

Ugye rád se néznek

Tán le is tagadnák

Az ismeretséget

Pedig hogy meggyúrtunk

Hogy agyontépáztunk

Te kezes, te kedves

Falusi pajtásunk

Hófehér lelkedet

Szétfújtuk a nyárba

Te pitypang,

Te pitypang virágja

Ezennel én tőled

Bocsánatot kérek

Köszönöm azt a kis

Könnyű gyermekséget

Köszönöm hogy itt vagy

Lehajlok utánad

Gyere bemutatlak

A kaméliának

Csak nevess rá bátran

Mezítlábos árva

Te pitypang,

Te pitypang virágja

Június

Június

Ha száraz a nyár eleje

Szent Víd

Bő esőt hoz, szavamra, ezt

Elhidd!

Margit-napi esőcseppek

Tizennégy napig peregnek.

János-napi zivatar

Negyven napig elvakar.

Radnóti Miklós: Június

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.

Szabó Lőrinc: Szerelmes Június

"...Az élet - hús és ideg a kő is!
Tündöklő mámor a június:
átlátszóan villognak a nők
s testük csillagközi erők
szent delejével koszorús:

jönnek-mennek az édes utcán,
s akinek van rá szeme,
szédülve látja, hogy mind után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a mindenség keze."

Túrmezei Erzsébet - Az enyém

Túrmezei Erzsébet - Az enyém

Hogyha vesztes a harc, az enyém.

Ha nem megy a munka,

ha nincs eredmény,

ha hiába küzdök,

ha mégsincs remény:

munka és kudarc az enyém.

Ha sötét az út,

homályos, tekergő,

elfödi a célt

ősrengeteg erdő,

hogyha egyre lejt,

alább meg alább,

felfele akar,

s lejjebb jut a láb:

tudom, az az út az enyém.

Ha terhek terhelnek,

bilincsek kötöznek,

ha jártomban titkos

kötelék kötöz meg…

érzem a nyomását,

viselem az átkát,…

nem mások kötözték!

Ismerem szövőjét,

ismerem kovácsát!

Teher és bilincs az enyém.

De ha bajok múlnak,

sebek begyógyulnak,

terhek semmisülnek,

bilincsek lehullnak…

ha könnyű a lelkem:

boldog, szabad szárnnyal

mindig magasabbra

ha dalolva szárnyal:

szabadulás, ének az Övé.

Ha cél felé tart

az út egyre előre…

hogyha mindenre rajt’,

sebző gyöngyre, kőre,

már a cél fénye hull,

el nem takarja semmi…

megállni sem enged,

ernyedten pihenni:

bizony az az út az Övé.

Ha áldott a munka,

ha élet kíséri,

ha lelkem a lelkek

mélységét eléri,

szemek felragyognak,

bús, szomorú arcok…

ha diadalmasak,

dicsőek a harcok:

az áldott munka

s a diadalmas harc az Övé.

Az enyém gyáva, gyönge,

az Ő lelke hatalmas.

Az enyém vesztes, terhes,

az Övé diadalmas.

Az enyém bűnös, átkos,

az Övé szent és áldott.

Bizony az Isten lelke

győzi meg a világot!

Legyen az Övé minden,

soha semmi az enyém:

a munka, út és élet!

Legyek én üres edény

és áradjon belém

és töltsön be az Övé,

az erős, győztes Lélek!

Jean-Baptiste Chassignet: Nem hal meg a virág

Jean-Baptiste Chassignet: Nem hal meg a virág

Nem hal meg a virág, csak hervad fonnyadozva

öt vagy hat hónapig, s mikor a napsugár

a rózsaszínű szép tavaszt meghozza már,

kizöldül ujra majd, s dús bimbóját kibontja.

De lám, az ember él s öregszik roskadozva,

és ötven év se kell, máris álomra száll,

alszik soká tunyán, s minden remény sivár:

nincs ébredés, mely a sírból visszahozza.

Ha egyszer a halál lezárta a szemed,

többé nem láthatod a fényt s a kék eget:

elszáll a lélek és a testbe vissza nem tér.

Dolgozz, amíg csak élsz, s tégy jót szorgalmasan.

Fájdalmas-bús dolog gyötrődni hasztalan,

s késő bánkódni már, ha végleg elpihentél.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

/Forrás: Klasszikus francia költők/

Jean-Baptiste Chassignet: Egy hullámzó folyó partjára

Jean-Baptiste Chassignet: Egy hullámzó folyó partjára

Egy hullámzó folyó partjára ülj le szépen

s nézd el, amint örök sodrával elsiet:

fut, hömpölyög az ár, fodrot fodorra vet,

úgy rójja szüntelen nedves útját a réten.

De az első habot nem látod soha mégsem,

azt, mely valaha folyt: cseréli a vizet,

naponta elfolyik, és mégis ugyanegy

folyónak nevezed, s mindig egyforma néven.

Így változunk mi is: izmunkban az erő

holnap már nem olyan, mint ma volt, az idő

egyre csökkenti, és szegény testünk elernyed.

De egyformán kisér holtomiglan nevem,

s bár ma nem az vagyok, aki tegnap velem

elmúlva élt, azért csak ugyanúgy neveznek.

/Ford.: Rónay György/

/Forrás: Klasszikus francia költők/

Jean-Baptiste Chassignet: Mi az élet

Jean-Baptiste Chassignet: Mi az élet

Mi az élet, tudod? Kanyargós úton át

vonulni szüntelen, lábadat összevérzed,

térded roskadozik, lankadni kezd a lépted,

és fakóvá teszi ajkad a szomjúság.

Időnkint elmarad mellőled egy barát,

másokat eltemetsz: hol a kínszenvedésnek

árján kelsz át, hol egy zord szikla áll elébed,

s lábad a sóhajok rideg szirtjére hág...

Ily útvesztőkön át kell megfutnunk a révig

pályánkat, s a riadt hőkölés mit sem ér itt:

a halál szorosan a nyomunkban halad.

Ha szabódunk: az Úr haragja vonszol arra:

ha viszont engedünk: vezetőnk lesz a karja:

s inkább vezessenek, mint hogy vonszoljanak.

/Ford.: Rónay György/

/Forrás: Klasszikus francia költők/

Reményik Sándor : Pünkösdi királyok

Reményik Sándor : Pünkösdi királyok

Pünkösdi királynak

Fejébe szállt vére,

Féltékeny a hatalmára,

Azt se tudja hamarjába

Mit csináljon véle.

Pünkösdi királynak

Sok a katonája,

Mégis nádszál a jogara,

Papír koronája,

Festett aranypapír koronája.

Pünkösdi király most

Ül az orzott kincsen,

Neki mindene van,

Nekünk semmink sincsen

Csak az egy életünk,

Csak az egy halálunk,

Csak az igazságunk.

Dejszen lejár pünkösd,

Piros pünkösd, fekete ünnepnap,

Azután nézheti

Kiki miből mit kap.

Dejszen lejár pünkösd,

Le kell tenni koronát, palástot

Ünnep után, csunyán

Futnak majd a pünkösdi királyok.

Ki marad az úr itt,

Elválik, elválik,

Bár sors verte népünk

Mi élünk, nem félünk,

Mert a mi kezünkben

Még a koldusbot is kivirágzik!

1919 március 22

Arany János : Az ünneprontók

Arany János : Az ünneprontók

Zendűl, kondul szent harangszó,

Csengve, búgva messze hangzó:

"Imára! imára!"

Jámbor népe a kis helynek

Halkan lépve gyűlnek, mennek

Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,

Mintha tűzzel, Szentlélekkel

Menny-föld tele volna;

E napot fent s lent megűlik.

E nap oly ragyogva nyílik;

Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,

Rekegő szitok és otromba kacaj,

Hogy reszket az egyház tornya?...

Szembe' Isten hajlokával,

Nem törődve a szent mával,

Foly tegnapi dőre tivornya.

"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?

Ha különb nem akad, dudaszó is elég:

Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom."

"A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét

Eszem ezt a pirosítós képét:

A kufercest majd vele járom."

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.

Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,

Tömlője degeszre fújva;

Füle táján két kis szarva gidának,

- Mintha neki volna szarva magának -

Sípján már billeg az újja.

"Ide, a Jebuzéus pofádat!

Mert megkeserűli a hátad."

"Uraim, de papolnak ott-benn..."

"Hát baj neked az; pogány hitünek?

Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep

Enyém, ha szidom; ez az Isten!"

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén

S rákezdi dudáját halkal a vén,

Minden sark billeg a táncra;

Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;

A tánc is utána pörébb, hevesebb,

Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?...

"Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!

Kihasítom kecske-dudádat."

Hanem a muzsikás mindég fujja,

Mindég szilajabban pörög ujja -

Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,

Hívnák haza őket ebédjekhez is:

Nem, nem lehet; ugrani kell csak.

Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -

Verik bizony a nagy üres levegőt; -

Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:

"Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..."

Vasvilla kezébe ragadt ám;

Fut lyány, fiu, és anya és feleség:

"Apám, fiam, apjokom! untig elég..."

S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj

Mennének is - íme, közelget az éj -

Nyújtják kezöket nagy-epedve;

A táncosok arcán vérkönyü hull:

De a láb még egyre bokázza vadul,

Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,

Kénkő fojtó szaga terjedez el;

S mint szél ha forogva ragad port:

Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,

(Mondják, a pokol tüzes fenekére)

Az egész örjöngő csoport.