2012. április 29., vasárnap

Garay Gábor: Anyám



Garay Gábor: Anyám

Keskeny arcát gyakori könnyek vésték
redősre: mindig könnyen könnyezett,
szívében mégsem csorbult meg a szépség:

még nyers gondok markában verdesett,
s oltalmát már-már a halál kínálta,
de - mint vendég, ki addig nem mehet,

míg minden érdemest meg nem csodálna
(nem részesülni, nézni jött csupán),
szemét egy sárga sarkantyúvirágra

ejtette, és mint nem remélt csodán,
úgy felindult, hogy bánatát lerázta
nyomban - lomb a hóharmatot -, talán

ha elhagyottan, éhesen, ruhátlan,
űzötten is, ujjongott volna: kell
és érdemes a szűntelen világban

nyitni, hullatni hős virágkehely
módjára létünk reményét és kínját,
s gyönyörködésben tornyosodni fel,

míg a szemek a látványt vinni bírják...
- Ki lesz, ha egyszer nem leszel, anyám?
Anyám, ha már keserű füvek szívják

sok szétesett szándékodat? - Sovány
vigasz lesz, hogy egy beröppent sugárban
mosolyod cikáz majd szobám falán

és az alkonyat öblös arany tálban
hűlt véreddel kínálja az eget,
hogy fölzavart elektron-orgiákban

viszontláthatom rémületedet...
Mert ott leszel a földben és a vízben,
sóhajod felhőt hajt felem felett,

félelmed szél a sáson: futva zizzen,
ízed marja föl ínyemen a só,
és mész leszel szűkülő ereimben

és szénatom: kályhámat izzító
láng, s gyermekemben nő sejtszövedéked
tovább, s bennem kerengő szemgolyó

leszel és fény, csillag s növényi méreg. -
Ó, el ne menj még! - Nincs erőm, magamban,
hogy anyámul a belőled kiszéledt

mindenséget helyetted elfogadjam.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...