Petőfi Sándor : Szeptember végén

Petőfi Sándor : Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak elôtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetôt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam ôszbe vegyûl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Ûlj, hitvesem, ûlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha elôbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világbol

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyûimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Koltó, 1847. (szeptember)

Feleségek felesége



Szeptember és Petőfiné. A magyar szerelmi líra legismertebb versét, a Szeptember végén-t mindenki ismeri. 1846 szeptemberében találkozott először Petőfi Júliával, napra pontosan egy évvel később házasodtak össze és napra pontosan 22 évvel később temették — 39 éves korában — el azt a nőt, akit akár költőként vagy az Andersen-mesék magyarra való fordítójaként is ismerhetnénk. De nem ismerjük, az ő életét két év határozta meg. A Petőfi mellett eltöltött két esztendő.




Behunyt szemmel ült a karosszékében Szendrey Júlia, hallgatott s érezni lehetett, hogy több szó már nem hagyja el az ajkát. Feje kissé féloldalra billent. Nem tudni, elaludt-e, de aki ránézett, csak arra gondolhatott, hogy álmodik.
Óvatos mozdulattal, nesztelenül felállt helyéről a két vendég. Lábujjhegyen hagyták el a szobát. S hangtalanul húzták be maguk mögött az ajtót.
— Szegény asszony — szólalt meg távozás közben a kis Júlia. — Úgy sajnálom őt.
— Te sajnálod? — csendült fel Zsuzsa hangja. — Én irigylem. Van-e nő, aki szebb élettel dicsekedhetik? Petőfi Sándor felesége lenni!
— De Petőfi Sándort elveszíteni!
— Nem vesztette el. Nem veszthette el. Ott él a szívében halhatatlanul.
— Mindnyájunk szívében ott él.
— Igen, minden magyar szívében. S míg magyar szó hangzik, Petőfi szellemével együtt ott él a szívekben Petőfiné Szendrey Júlia is.
* * *
„Az erdődi George Sand tehát teljesítette küldetését Petőfi mellett, szinte a görög mitológia kérlelhetetlenségével, kokárdával, vörös övszalaggal, vörös frígiai sipkával követte a férjét, míg az sorsához el nem érkezett.
A rövid hajú, férfiruhás, szivarozó, szabados, végzetes Júlia azonban csak addig érdekel minket, míg a Petőfié volt. Bűnösnek mondani könnyelműség és tudatlanság volna: ő szimbólumos büntetése volt Petőfi életének és zsenijének.” (Ady)
* * *
Ha a szabadságharc bukása után Szendrey Júlia börtönbe kerül, meghal vagy esetleg zárdába vonul, később az egész nemzet a fellegekig magasztalta volna. De a sorsa az lett, hogy egy nemzet szórta rá szitkait. Nem kevesen azok közül, akik annak idején támadták a költőt. Vannak, akik úgy vélik, bármilyen szép is Petőfi szerelmi lírája, mégsem az igazi, hiányzik belőle a fájdalom, az önsanyargatás a kínlódás. Hiányzik, Júlia mellett eltöltött két éve alatt nem ismerhette meg ezeket az érzéseket...
Aki már elment, azt nagyon könnyű szeretni. Júlia akkor szerette Petőfit, mikor kellett, mikor annak szüksége volt a szeretetére. Mellette állt, mikor Kossuth, Klapka vagy Mészáros Lázár oktatták ki, társa volt a kudarcos választás bukásban is. Soha nem zavarta, hogy nem hozzá íródtak a híres sorok: „Fa leszek, ha fának vagy virága...” És valóban megszűnt valaha is szeretni a költőt?
* * *
„Vétkeztem? Aki a házasságkötésünk után felhangzó pletykák, kárörvendő nevetések, rosszhiszemű károgások után indul, bűnösnek fog találni. „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt” — lám, egy év sem telt el, s a költő jóslata bevált!
Nehéz ezekről a dolgokról beszélni. A szabadságharc utáni Pestről, elsötétített utcáiról és nyomasztó légköréről, az örökös suttogásról, amelybe a magyar szó kényszerült, mert akit magyar beszéden kaptak, könnyen gyanússá válhatott. Szolgalelkekről, akik tegnap kullancs módjára kapaszkodtak a szabadságharc zászlóvivőinek köntösébe, ma meg a császár szolgái előtt hajlonganak. És ismerősök, akik nem hajlandók megismerni az embert, mert kényelmetlenségük támadhat, ha kitudódnék, hogy bármi közük is van Petőfi Sándor özvegyéhez. A csalódás, a reménytelenség napjai voltak ezek.
Mivel védhettem magam? De most hogyan védekezzem, ma, amikor önmagam ellen a vádat én emelem? Ha vétkeztem, megbűnhődtem érte. Egy boldogtalan házasság hosszú esztendeivel sok minden le lehet vezekelni. A csodálatos mese után, amelybe Petőfi Sándor az erdődi kislány életét emelte, zuhanás és mind mélyebbre merülés a valóságba jött. Mert a második házasságom ez volt: csalódás és szenvedés. Legszívesebben kitépném életemből ezeket az éveket.
Ha mérlegre teszem életem két szakaszát, a mérleg nyele két esztendő felé billen. Két boldog esztendő emlékét őrzöm, s ez bearanyozza egész életemet. Mint valami repülés, felhők fölött a csillagok közelében. Talán sok is volt ennyi boldogság egy ember életében, ezért kellett jönnie utána szenvedéseimnek. S ha megkérdeznék, hogyan éltem, teljes hittel azt válaszolnám: boldogan. Nincs erő, amely meg nem történtté tudná tenni azt, ami történt. De nincs hatalom, amely le tudná tagadni, hogy egyedül én voltam az, aki boldoggá tudta tenni Petőfi Sándort.“

(Forrás: Pál Anna: Két boldog esztendő és Szendrey Júlia naplója)