2011. szeptember 7., szerda

Kaffka Margit: Színek és évek

Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások, és ha néha kicsit felé nézek, elcsudálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni holnap vagy holnapután.

És furcsa elgondolni, hogy a mostani dolgok a fiatalok számára éppolyan újak és értékesek, mint nekem a harminc évvel ezelőttiek. Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom, vagy papát, vagy tengeri vihart -, úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célra törő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes, vagy a gyűlölködő szerepébe.

Valamivel ki kell tölteni az időt: el kell hitetni magunkkal egy s más dolgokról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen és talán ez volna a természetes -, minden egyéb csak magahitető fontoskodás.

Az ember jól-rosszul mégis csak végigjátssza a magavállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint színpadi, csinált történetekben, egy főszemély szándéka után igazodik a többieké: a valóságban mindenki külön főszemély önmagának és senki nem vállal mellékes szerepet: - magának magáért játszik. Ebből támad a sokféle és véletlen bonyolódás, ami mindnyájunkat végtelen érdekel, amíg benne vagyunk. Ki kit szeret, kit vesz el, mire neveli a gyerekét, milyen helyért verekszik a világban és hogy dől ki. Mikor aztán végigcsinálta az ember, ami tőle telt s amit az életével általában csinálni lehetett, akkor megnyugodhat, ha van még egy kis ráérő pár esztendeje.

Hírt adhatok a fiataloknak, kik borzadva félnek tőle: az öregség nem olyan szörnyűséges és határozott rossz, mint ahogy messziről látszik. Egy állapotot nem érez az ember erősebben a másiknál s nem érzi híját olyan dolgoknak, amikre való hajlandóság kimúlt belőle. Ha tűrhető egészsége van, nem érzi az öregséget a maga testében: kezét, lábát mozgatni tudja -, jó kis meleg kávé, takaros szoba, jóízű alvás nagyon jól tud esni: és ezekért az örömökért az ember nem fizet olyan nagy árt, nem kockáztat semmit, ezeket nem kell annyira megszenvedni.

Öreg asszony vagyok, tavaszkor múltam ötven esztendős: öreg és magános: de ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megéltem már és csak kevés igazán jót: az is csak úgy tűnik, mint az álom. Nem érzem magam sokkal rosszabbul, mint bármikor ezelőtt: s ebből remélem, hogy a halál sem lesz közelről olyan rémséges, noha még ebben a percben annak tűnik előttem.

Az öregséget inkább a kívüle való, idegen dolgokban érzi meg az ember. Hogy lassankint lemarad mindenről és ez nem nyugtalanítja többé, mert az ember nem engedi magát mellőzni, ameddig nagyon nem akarja. A komédia kinn újra kezdődik -, ugyanaz a darab, csak más szereposztással, más külső elrendezéssel -, beharangoznak, mennek: és mi nem vagyunk rá többé kíváncsiak. Néha szeretnénk odaszólni:"Hagyjátok abba! Mit változtat, hogy valami így fordul vagy amúgy? Minden egyremegy!" Pedig nincs igazuk: csakhogy ez már az ő színjátékuk. Mi a magunk partnereivel nagyjából ilyenformán játszottunk.

Az embernek nincsenek már ilyenkor kimutatott céljai, szándékai: de ez nem olyan nagy baj, mint a fiatalok hiszik. Ők csak a saját lelkiállapotuk szerint tudják elképzelni az öregkort: pedig már az életben elváltozunk, nemcsak a halálban - és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre.

Például az ember liheg és viaskodik a gyerekekért, s azt hiszi, ez mindfogytig így lesz: és valóban, legtöbb öreg a gyerekein át kapcsolódik úgy ahogy, az életbe: csakhogy akkor ez még egy kis játszókedv, egy szerepvállalás. Valójában nagyon is messzire mennek az embertől a gyerekei: érdeklődése a sorsuk iránt csak szándék, maga áltatás: ilyenkor már semmi sors, semmi változás nem nagyon új és fontos nekünk. Lehet, más ezzel másképpen van egy kicsit: én nagyon is magamra maradtam.

Egészen bizonyos, hogy panasztalanul mondom ezt: a magányt úgy, mint a céltudatosságot.

Én, aki valaha úgy szerettem az emberek sokadalmát, aki mindig törekedtem valami után. Most itt ülök csendesen ebben a meleg, pici kertben, vagy nézem a zsalu mögül az akácfalombos utcát, alig járok ki, és hetek is eltelnek, míg valaki ajtót nyit rám. Szinte korán is van még -, gondolom néha - hogy a világ így leszokjék rólam. De úgy látszik, erősen elfáradtam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...