És furcsa elgondolni, hogy a mostani dolgok a fiatalok számára éppolyan újak és értékesek, mint nekem a harminc évvel ezelőttiek. Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom, vagy papát, vagy tengeri vihart -, úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célra törő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes, vagy a gyűlölködő szerepébe.
Valamivel ki kell tölteni az időt: el kell hitetni magunkkal egy s más dolgokról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen és talán ez volna a természetes -, minden egyéb csak magahitető fontoskodás.
Az ember jól-rosszul mégis csak végigjátssza a magavállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint színpadi, csinált történetekben, egy főszemély szándéka után igazodik a többieké: a valóságban mindenki külön főszemély önmagának és senki nem vállal mellékes szerepet: - magának magáért játszik. Ebből támad a sokféle és véletlen bonyolódás, ami mindnyájunkat végtelen érdekel, amíg benne vagyunk. Ki kit szeret, kit vesz el, mire neveli a gyerekét, milyen helyért verekszik a világban és hogy dől ki. Mikor aztán végigcsinálta az ember, ami tőle telt s amit az életével általában csinálni lehetett, akkor megnyugodhat, ha van még egy kis ráérő pár esztendeje.
Hírt adhatok a fiataloknak, kik borzadva félnek tőle: az öregség nem olyan szörnyűséges és határozott rossz, mint ahogy messziről látszik. Egy állapotot nem érez az ember erősebben a másiknál s nem érzi híját olyan dolgoknak, amikre való hajlandóság kimúlt belőle. Ha tűrhető egészsége van, nem érzi az öregséget a maga testében: kezét, lábát mozgatni tudja -, jó kis meleg kávé, takaros szoba, jóízű alvás nagyon jól tud esni: és ezekért az örömökért az ember nem fizet olyan nagy árt, nem kockáztat semmit, ezeket nem kell annyira megszenvedni.
Öreg asszony vagyok, tavaszkor múltam ötven esztendős: öreg és magános: de ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megéltem már és csak kevés igazán jót: az is csak úgy tűnik, mint az álom. Nem érzem magam sokkal rosszabbul, mint bármikor ezelőtt: s ebből remélem, hogy a halál sem lesz közelről olyan rémséges, noha még ebben a percben annak tűnik előttem.
Az öregséget inkább a kívüle való, idegen dolgokban érzi meg az ember. Hogy lassankint lemarad mindenről és ez nem nyugtalanítja többé, mert az ember nem engedi magát mellőzni, ameddig nagyon nem akarja. A komédia kinn újra kezdődik -, ugyanaz a darab, csak más szereposztással, más külső elrendezéssel -, beharangoznak, mennek: és mi nem vagyunk rá többé kíváncsiak. Néha szeretnénk odaszólni:"Hagyjátok abba! Mit változtat, hogy valami így fordul vagy amúgy? Minden egyremegy!" Pedig nincs igazuk: csakhogy ez már az ő színjátékuk. Mi a magunk partnereivel nagyjából ilyenformán játszottunk.
Az embernek nincsenek már ilyenkor kimutatott céljai, szándékai: de ez nem olyan nagy baj, mint a fiatalok hiszik. Ők csak a saját lelkiállapotuk szerint tudják elképzelni az öregkort: pedig már az életben elváltozunk, nemcsak a halálban - és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre.
Például az ember liheg és viaskodik a gyerekekért, s azt hiszi, ez mindfogytig így lesz: és valóban, legtöbb öreg a gyerekein át kapcsolódik úgy ahogy, az életbe: csakhogy akkor ez még egy kis játszókedv, egy szerepvállalás. Valójában nagyon is messzire mennek az embertől a gyerekei: érdeklődése a sorsuk iránt csak szándék, maga áltatás: ilyenkor már semmi sors, semmi változás nem nagyon új és fontos nekünk. Lehet, más ezzel másképpen van egy kicsit: én nagyon is magamra maradtam.
Egészen bizonyos, hogy panasztalanul mondom ezt: a magányt úgy, mint a céltudatosságot.
Én, aki valaha úgy szerettem az emberek sokadalmát, aki mindig törekedtem valami után. Most itt ülök csendesen ebben a meleg, pici kertben, vagy nézem a zsalu mögül az akácfalombos utcát, alig járok ki, és hetek is eltelnek, míg valaki ajtót nyit rám. Szinte korán is van még -, gondolom néha - hogy a világ így leszokjék rólam. De úgy látszik, erősen elfáradtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése