Heltai Jenő: Szivem falán...

Heltai Jenő: Szivem falán...

Szivem falán a gond sötétlik,

Egy árny a hófehér falon:

Óh, megöregszel te is egyszer,

Én édes, szőke angyalom.

A szőke haj ezüstre válik,

Barázdás lesz a homlokod,

És csókos ajkad pirja elvész

S a szived halkabban dobog.

És benne mélyen eltemetve

A régi, régi szerelem,

És szenvedélytelen, szeliden

Fogsz társalogni énvelem.

Igérd meg azt, hogy kezed akkor

Kezemből vissza nem veszed,

S szeretni fogsz majd akkor is még,

Mikor már én is vén leszek.

Igérd meg azt, hogy megbocsátod,

Hogy oly nagyon szerettelek,

Hogy rácsókoltam ajakadra

Sok év alatt a zord telet.

Igérd meg azt, hogy megbocsátod,

Hogy elhervadtál keblemen,

Hogy másnak senkije se voltál,

Csak nékem voltál mindenem.

Igérd meg azt, hogy szemrehányást

Szived magadba nem fogad

S nem kéri tőlem soha vissza

Aranyos ifjuságodat.

Heltai Jenő: Két régi arckép

Két régi arckép a falon

Fakó arany-keretben:

Édesapám, édesanyám,

Két ember, akit szerettem.

Apám a ripszdíványon ül,

Lábát keresztbe rakja,

Fiatal vállán megfeszül

Uj régimódi frakkja.

Ujján nehéz pecsétgyürü,

Kezében borostyán-szipka,

De gond borong a homlokán,

És sok bús éjszaka titka.

Karosszékében ül anyám,

Ott nyugszik karja a karfán,

Szeme sötét és szomorú,

Az arca, az arca halvány.

Fehér kezében végzetes

Kis patyolat-zsebkendő...

Mindig köhécselt, Istenem,

Oly gyönge volt, oly esendő.

Ruháján csipke, brüsszeli,

És széles fodor az aljon,

Nyakában bársony szalagon

Ovális arany-medaljon.

És belevésve két betü,

Két betü és az évszám,

Két régi arckép a falon

Oly szomorúan néz rám.

Igy ült apám, igy ült anyám

Ezernyolcszázhetvenötben,

Akkor négyéves voltam én,

Elszálltak az évek felettem!

Anyám régóta kint pihen

A régi temetőben,

Az ujban nyugszik az apám,

Nem tudják mi lett belőlem.

Két messzi, messzi temető

És közte vásár és város,

Egymástól messze két régi sír

És mégis oly közel egymáshoz.

Két régi élet, régi arc.

Fakó aranykeretben.

Két ember, aki szeretett,

Két ember, akit szerettem.

Üveg alatt megsárgult papit,

Elnézem megbüvölten,

Két régi arckép a falon,

Nem sok, amit örököltem.

Nem sok, de megvan, ép ma is

Csipkéje a ruhának,

A gyürü, a szipka és a gond

A medaljon és a bánat.

Heltai Jenő: Ima

Rongyos a nadrágom,

Lyukas a harisnyám,

Üres a kulacsom,

Lapos a tarisznyám.

Te hatalmas isten

Odafönt az égben,

Mikor veszed észre

Az én szegénységem?

Hiába vetettem,

Sohasem arattam,

Hiába indultam,

Egy helyben maradtam.

Te hatalmas isten

Odafönt az égben,

Mikor veszed észre

Az én szegénységem?

Mikor veszed észre,

Az én pőreségem?

Mikor veszed észre

Az én dőreségem?

Mikor nyittatod ki

Kapuját a mennynek,

A többi koldussal

Hogy én is bemenjek!