Jehova neve a magyar lírában

Ady endre : A BÖLCSESÉG ÁLDOZÁSA

Papp viktornak, szeretettel

Ím, halld erényim rendjét, Jehova.

Hiszek, habár rég elváltam a hittől.

Bűnhödöm, holott bűntelen vagyok.

Álmélkodom a nem-csodákon.

Hazudtolom az igaz Életet.

Lámpával segítek sütni a Napnak.

Behunyom szemem a sötétnek.

Filléreimet gazdagnak adom.

Mézet csempészek a kasba a méhnek.

Rózsákat kötözök a rózsafára.

Tejjel itatom meg a tehenet.

Borral locsolom meg a szőlőt.

Kacajom van ellenem öröméhez

S a nem kivánt leányhoz sóhajom

És még ezenfölül is meg fogok halni.

Fogadd el, uram, áldozásomat.

Ady Endre : ÉSAIÁS KÖNYVÉNEK MARGÓJÁRA

1. Seirből kiált énhozzám is az Úr: >>Vigyázó, mit mondasz az éjszakáról, vigyázó, mit mondasz az éjszakáról?<< Ilyen hiábavalóság hát az ember isteni elméjének fényessége, hogy egy fuvalom által éjszaka lesz? 

2. Hányszor kell még sírnia a szeretet és géniusz doboló vigasságának szünésével a Földnek, megromolnia s megerőtlenedniök a Föld népe nagyjainak?

3. Miért, hogy a föl-fölemelkedett Embert mindig visszarántja Valaki, kit Úrnak is neveznek, Jehovának is, Rendelésnek is, Sorsnak is? Az Ember már-már készül jónak és Istennek változni, de Perazim hegyén fölkél az Úr. 

4. Mi jókedvet csinál az Úrnak, hogy csak mutogatja az Embernek nagyszerű célját, az Élet egyenlő kibékülését mindnyájunkkal s a békének szivárvány-hídját? Miért keresi meg bennünk, mint a Gibeon völgyében megharagvásában, a mi ősi vadságunkat, hogy gonoszságainkat egymásra tüzelje? 

5. Bizony a >>kegyetlen, hosszu Léviátán kígyót és a tekergő Léviátán kígyót<< kemény, nagy és erős fegyverével nem látogatja meg senki És a >>veres boru szőlőt<< vérrel öntözi most megint az Úr. Óh, miért olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, ki úgy kívánja a szeretetet és boldogságot? Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj, vigyázók, hiába vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca. 

Ady Endre . ISTEN, A VIGASZTALAN

Ő: Minden, de áldani nem tud,

Ő: Minden, de senkit se büntet, 

Ő teljesíti az Időt
S nem érti meg a mi szivünket.

Hatalmasabb a Jehovánál,
Ő a hideg Ámennek atyja;
Ő csak mosolyog és akar
S egy fagyott Nap az ábrázatja.


Úgy forgatja a Mindenséget,
Mintha unott játékot űzne,
Egy-egy világot megfagyaszt
S ötöt-hatot hajít a tűzbe.


Nem int, nem bosszul, nem jutalmaz,
Mennybe nem kísér, föld alá nem.
Vele holott egyek vagyunk:
Ő: a Muszáj, a Lesz, az Ámen.


Ha ízeinket összetépjük
Istentelen, nagy fájdalomban,
Ő csak mulat: se nem szeret,
Se nem dühít bennünket jobban.


Ő: a nagy-nagy Élet-folyóvíz,
Zuhogva zúg, kacagva harsog,
Sodor, zúz, ont, fut szüntelen,
Nem fogják gátok s renyhe partok.


Ő: a folyásnak akarója,
Melynek forrása s vége nincsen.
Ő: minden és vigasztalan,
Egyetlen és borzalmas Isten.

Ady Endre : VEZEKLŐ VIGADOZÁS ZSOLTÁRA

Tudom, hogy magasságba küldtek
S pályám grádicsát mégis sírva hágom.
Rút bűn az én szomoruságom.


Víg zengedezésre hivattam
S gonosz jajjal illettem nagy személyed,
Jehovák Jehovája, Élet.


Feledtem, hogy szent az én testem,
Mert örök Rend fehér folyói mossák:
Csodálatos csodálatosság.


Mindenki szent, ki életet nyer,
Mindenki fia és mindenki atyja
S átkozott, ki létjét siratja.


És egyformán szent minden élet,
Magverő vagy rothadt, csirátlan semmi,
Bűn az életet nem szeretni.


Minden nemzés, a meddőség is,
Zseni, állat-sor egyben-egyek, hősök,
Belső sebek s varral-verősök.


Csak örülni szabad, örülni,
Ellankadni soha: mindent lebírni,
Sírni nem szabad, sohse sírni.


Jehovák Jehovája, Élet,
Minden jajom víg-hahotázva szánom,
Bocsásd meg a szomoruságom.

Ady Endre : KAIN MEGÖLTE ÁBELT

Uram, én Jehovám,
Tudtam, hogy ölni nem szabad
S Kain megölte újra Ábelt:
Megöltem magamat.


El sem bujdoshatom,
Nem mostam meg véres kezem,
Nem vétkeztem, mikor gyilkoltam
És most sem vétkezem.


Nincs senkihez közünk
S Te nem adtál elég erőt,
Uram, hogy ketten legyünk eggyek
A te arcod előtt.


És föltámadt Kain,
Ki százszor többet szenvedett
S megölte önmagával együtt
Ábelt, gyermekedet.


E földön senki sincs.
Ki vádolhat halottakat,
Te sem, Uram, az Égben ott fent,
Bár ölni nem szabad.


Megöltem magamat,
Mert furcsák voltunk kettesen:
Fogadj, Jehovám, két-eggyünket
Értőn és kedvesen.

Ady Endre : DALOK A LABDATÉRRŐL

I.
Valamikor labdatéren
Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,
Ki az az egy nem osztozó
Labdaverő boldogságon,
Ki az az egy, ki ne játsszon,
Engem dobott ki a sors,
Mindig engem, mindig engem.
Kövér könnyel, sóvár vággyal
Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem.
Most is, most is víg hat körül,
Kik nem hatan: százan, ezren
Labdát vernek víg-feledten,
Csak úgy kussoltat a sors,
Mindig engem, mindig engem.

II.

Ni, most a labdatéren
Milyen gyorsak a fiúk
És még szebben kacagnak,
Miként a régi hatok.
Milyen, milyen szent volna
Utódomat meglelni,
A kitudott, kis senkit,
Fölösleges nem-játszót
És szólni hozzá vigan:
>>Fiacskám, meglátod majd,

Lesz egy nagy labdajáték

S ott te leszel a vezér,

Repülsz, miként a labda

S rikoltsz, mint egy víg rigó

S ha majd nagyon elfáradsz,

Keresed a hatokat,

Keresed s nem találod:

Így van ez jól, fiacskám.

Régi hét fiuk közül,

Íme, engem tartott meg

A fő-fő Labdaverő

S a többit szépen, ifjan

Kiverte a játékból.<<

Igy szólnék utódomhoz.

De bár bejártam százszor

A régi labdateret,

Nem lelem, nem találom.

Talán más most a világ,

Nincs játékból kitudott

Csenevész, sárga fiú.

Pedig, nagy Labdaverő,

Én titkos, nagy Jehovám,

Úgy szeretném az ilyet

Mindet összegyüjteni

S egy vígságos játékban

Egy utolsót játszani.

József Attila . ÉN DOBTAM

Én dobtam ide magamat, szívünkben vakok topognak, de
 szándékunkegyet jelent a rádiummal

Maholnap Jehovák leszünk, hogy emberré teremtsük magunkat újra

Ez a szerelem s a patakhúrú ének, mely most kinyújtózkodik,
 hogy fölérjen valahogy kedvesem bokájáig

A lélek hullámhossza éppen a magasságom, ezért van az,
hogy csóknak mondjuk a szédítő naprendszereket

Forognak és zengő fekete hajuk alatt szelíden mosolyognak az imádságok.

Nehéz álomban hervadnak az órák

De violakert úszik belőlünk arasznyira a város fölé

Odaindul a vonat s a könnyek árnyékában odasikoltanak a karcsú tornyok

Hát gondoljatok a hárfaszemű fiatalokra, szegények

Nincs, aki friss, tiszta vízzel borulna ártatlan életükre.

1924 ősze

MÓRICZ ZSIGMOND: ZSOLTÁROK KÖNYVE

CXXIII. ZSOLTÁR

NYOMORÚSÁGBAN VESZTEGLŐK

Szemeimet Hozzád emelem,

Ki lakozol mennyben Istenem!

Mint szolgák a gazdát figyelik

S szolgálók az urnő kezeit:

Jehova ugy vészünk mi körül,

A mig rajtunk lelked könyörül.

Könyörögni hajt az alázat,

Mert gyalázat rajtunk, gyalázat...

Csúfolkodnak vélünk a dúsak,

Legyaláznak gőggel koldúsnak.