Weöres Sándor: Adagio
Szállnak a vadlibák, szállnak,
a gyermekláncfű kelyhe becsukódik,
bugyrot cipel a nénike,
édesem messzire ment.
Megkérdezzem a nénikétől:
hova ment az édesem, hova ment?
Csak a vadlibák láthatják meg őt -
csak a gyermekláncfű szólhatna róla.
A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.
Múltkor a kertembe egy fiú jött,
gyümölcsöt hozott a kosarában.
Kék ruhában jött, mint a napsugár,
kék ruhád eszembe jutott.
Csupasz volt a nyaka íve...
mosolygott... nézett hosszasan...
Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
a madaraktól kérdezd, hova lett.
A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.
De rég nem láttam két szemedet!
s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
a bokorról két mérges bogyó
bámult rám, sötét a sötétből.
De boldog voltam én veled!
s egy kövér ember jött szembe az úton,
bő volt nekem a köpenye,
bő volt neki a bánatom.
A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése