Váci Mihály: Akác
Sivár vidék hűséges fája.
A menekülő porszemek
elé veti magát, megállva
elfolyó barázdák felett.
Körötte a silány homok
minden egy szellő-rezdülésre
omlik, változik,- ő konok
haragvással markol a mélybe.
Dűlők végén áll, pásztorolva
nyugtalan halmok nyájait,
s gyökereit összekulcsolva,
a sziknek, lenn , imádkozik.
A gerléket susogva hívja.
- ne maradjon néma a táj.
Lomblelkét virágfürtbe nyitja,
hogy édesebb legyen a nyár.
De tövissel karmol a szélnek
szürcsölő ég arcába vág:
Rostjai közt a görcsök érnek,
mint golyóban a robbanás.
Árok iszapját, mocsár könnyét
millió ajkkal ízleli,
s a sót, miben a szik-göröngy ég,
szikkadva mézzé érleli.
Ahova hullt, azt a világot
összemarkolja odalent,
s széthulló rögökből virágot,
értelmet és rendet teremt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése