Elõbb a »Bokros« aranyszõrû nyakát csinosítja ki bent az istállóban a gazda, tengeri-haraszt pántlikával, majd a »Tündér« éjfekete sörényét fonja be, azután sorban a többiét.
Megérti a négy okos állat a parádét... a csörgõket is a kantárhoz kapcsolják... éppen mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy molnárnét, Vér Klárát hozták a házhoz s olyan kevélyen hányják-vetik a nyakukat, mintha a vicispány hátaslova volna valamennyi...
De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy arany rácsból etetnék rózsa levelével, ezüst vályúból itatnák a gózoni szent kút vizével, mégsem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt.
Maga nevelése mind a négy, a szemei elõtt nõttek fel ilyen gyönyörûségnek, õ gondozta, fésülte õket éber szeretettel, megmosta a zabot, de meg is rostálta, mielõtt od'adta, kiszedte a szénából, sarjúból, ami nem jóízû, takargatta õket télen meleg pokróccal, nyáron megúsztatta, kis csikó-korukban meg is csókolgatta.
Most már nem csókolja, mióta menyecske került a házhoz, mégpedig az a bizonyos, a régi szeretõ, aki, mert másé volt már egyszer - kétszer lett édessé... Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is s nem adná a négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért.
Pedig ha van valami nagy dolog a világon, az mind a morzsa csak a Csoltó, Bodok dicsõségéhez mérve. Kilenc vármegyében tudják, ötvenkettõben mesélik a lovaik szép növését, vékony lábaikat, módos csípõiket, gyönyörû nyakukat.
Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a parasztoktól és bizony megesik ilyenkor... legalább az öreg Csillom Pál megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nõsült, hogy de bizony abból a házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm még fiatal és a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs ilyen ló.
...Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János s olyanná nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigrepülnek Csoltón, Bodokon, kiszalad a falu a csodájára s elsápadnak az emberek az irigységtõl.
...Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot, úgy be volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig bírta kioldani. A négy tüzes csõdör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait s csapkodott a farkával ide-oda.
Az istálló ajtaja ki volt nyitva s szép pirospozsgás menyecske jelent meg benne - de nem vette észre Gélyi Jánost: a Ráró nyaka és a szénatartó eltakarta.
János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját odakünn... szaggatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt, mire hozzá értek. Vajon kivel beszélget?
»Mondja meg neki, a lagziba én is elmegyek, de aztán... nem tudom még mi lesz...«
Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgõ köhécseléstõl kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni. Hanem a Klári suttogását ismét megértette.
»Két mályva-rózsa lesz a mellemen, legyen ott... legyen a kenderáztatóknál.«
János kiejtette kezébõl a Ráró kantárját, nagyot csördült a dobogón a sok karika, meg a zabla, de nem hallotta... nem azt hallgatta.
»Ha a piros rózsát ejtem ki kezembõl az útra, akkor maradjon, ha a fehéret, akkor jöjjön.«
Gélyi János alig bírta felszerszámolni a negyedik lovat, elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem nehezedett a szívére. Hallotta õ már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek!
Eh, bolondság! A szavak is megijesszék? Aminek teste nincs, annak is árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?
Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári éppen akkor kísért ki a kapun egy töpörödött öreg asszonyt.
- Ki volt az az ördög nagyanyja? - kérdé a fiatal gazda féltréfásan.
- Võnekiné, a templomsorról.
- Mit keres nálad az a boszorkány?
- Egy kis élesztõt kért szegény.
- Hüm! Hát kenyeret dagaszt õkigyelme? ...No, de most már siess felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk.
A könnyû szekér már ki volt húzva a színbõl s megkenve állt az udvaron, egy perc alatt be volt fogva. Felültek.
János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött s azok prüszkölve, ziháló orrlyukakkal, aprózó táncban indultak ki az udvarból.
Végigtekintett rajtuk s amint elnézte azt a négy formás fõt, mely hol a szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a szerszámon amint csillognak, tündökölnek, a cifra sallang hogy körülröpködi nyúlánk derekukat és az acélpatkó amint meg akarja lábaik alatt gyújtani az anyaföldet, szíve megdagadt örömében.
De jó is, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig hányszor kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltó, hogy megvegyék és agyonüssék a határon. Hadd vesszen magva a különb fajnak!
De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros arcára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályvarózsára, pirosra, fehérre.
Megmondta... így mondta.
Kieresztette az ostort Gélyi János, röpült a négy ló, ágaskodott a gyeplõs és az ostorhegyes, a szép asszony rózsás tenyerébõl ernyõt csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket s õ is röpült.
- Nem is hittem, János, hogy elviszel, tudom, nem szívesen teszed... mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg...
Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket bámulta, a szaladó réteket, a közeledõ kenderáztatókat, melyek úgy csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek, s messzebb a hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat.
- Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz.
Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jöjjön még közelebb az az asszony a töviseivel.
- Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restell. Hogy lesz hát, hadd hallom? Ott hagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel?
- Ott hagylak - mondá kelletlenül. - Úgyis három napig tart a lagzi.
A kenderáztatókhoz értek. A dûlõ-úton ott mendegélt Csipke Sándor a tulipános szûrében, az ünneplõ kalapjával, s úgy tett, mintha csak véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra, - pedig azt még a föld is messzirõl megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova jön.
De mit most a lovak!... A felesége arcát fürkészi. Ni, hogy csillog a szeme, ni, hogy oda nézett a nyalka legényre, epedõen, lopva, hosszan vetette rá édes tekintetét.
...S jaj, kiesett kezébõl, nincs többé mellén a fehér mályva-rózsa.
Ereszté a gyeplõt ellankadó keze mindig jobban, jobban... mint a sietõ szél, ha felhõket vinne, vágtatnak szilajan Gélyi paripái; nem is paripák már, a szörnyû sebesség összegyúrja õket egy fekete szárnnyá, amely röpül... röpül... Nem is szárny az, de tán a megvadult halál!
- Irgalom, segítség! Oh, tartsd azt a gyeplõt! - sikolt fel Vér Klára. - Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!...
- Verjen meg az Isten; de meg is fog verni!
- Oh, tartsd azt a gyeplõt, édes uram, férjem!
Tartotta is, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a szájával s egy lóriasztó szisszenést hallatott:
- Gyí, Tündér! Ráró!
Aztán odahajította a két kibontott gyeplõszárat a Bokros és a Villám nyaka közé...
(Forrás: http://mek.oszk.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése