2012. május 31., csütörtök

Simon István: Virágzó cseresznyefa - Szép Ernő: Pitypang



Simon István: Virágzó cseresznyefa

Mandula-utcán az éjjel
láttam egy nyíló kicsi fát,
épp rásütött a Hold,
fehérlett rajta a virág.
Azt hittem, hogy mandulafa,
pedig cseresznye volt.

Magasbanyúló házfalak között,
fényes ablak alatt
lebegtette a szél.
Megálltam, néztem egy kicsit,
míg elsuhant a gépkocsi
az utca véginél.

Jólesett látni ezt a fát,
millió zsibongó virág
tündöklő seregét.
S egyszerre lassú, halk kopaj
susogó hullámaival jött
kúszott közelébb.

Két holdfénybe burkolt alak
épp a cseresznyefa alatt
állt meg s összebújt;
s a csillagos fehér szirom
ott pettyegett a vállukon,
ahogy libegve hullt.

Gyönyörű kép. A költő,
ha a boldogság hű piktora,
álljon meg, fesse le.
Két önfeledt, szép fiatal,
kiket virággal betakart
a tavasz éjjele,

a ringó fát, a fa alatt
testen a karnyi kapcsokat,
míg egymást ölelik.
Virágszóró cseresznyefa:
ő ringatja majd a tavasz
első gyümölcseit.

Holdfényben ballagtam tovább
s a szívemből a számon át
hullt ki pár tiszta szÓ:
hogy szorosan így álljanak
negyven év múlva is,
ha majd fejökre hull a hó.

Szép Ernő: Pitypang

Nótába nem írnak
Gomblyukba nem tűznek
Nem tesz kirakatba
A virágos üzlet
Mert te nem vagy ritka
Mert te nem vagy drága
Csak az árokpartról
Nézel a világba
Mintha kis nap sütne
Orcád oly szép sárga
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Az urak, a dámák
Ugye rád se néznek
Tán le is tagadnák
Az ismeretséget
Pedig hogy meggyúrtunk
Hogy agyontépáztunk
Te kezes, te kedves
Falusi pajtásunk
Hófehér lelkedet
Szétfújtuk a nyárba
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Ezennel én tőled
Bocsánatot kérek
Köszönöm azt a kis
Könnyű gyermekséget
Köszönöm hogy itt vagy
Lehajlok utánad
Gyere bemutatlak
A kaméliának
Csak nevess rá bátran
Mezítlábos árva
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Június

Június

Ha száraz a nyár eleje
Szent Víd
Bő esőt hoz, szavamra, ezt
Elhidd!
Margit-napi esőcseppek
Tizennégy napig peregnek.
János-napi zivatar
Negyven napig elvakar.


Radnóti Miklós: Június

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.

Szabó Lőrinc: Szerelmes Június

"...Az élet - hús és ideg a kő is!
Tündöklő mámor a június:
átlátszóan villognak a nők
s testük csillagközi erők
szent delejével koszorús:

jönnek-mennek az édes utcán,
s akinek van rá szeme,
szédülve látja, hogy mind után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a mindenség keze."

2012. május 25., péntek

Túrmezei Erzsébet - Az enyém



Túrmezei Erzsébet - Az enyém

Hogyha vesztes a harc, az enyém.
Ha nem megy a munka,
ha nincs eredmény,
ha hiába küzdök,
ha mégsincs remény:
munka és kudarc az enyém.

Ha sötét az út,
homályos, tekergő,
elfödi a célt
ősrengeteg erdő,
hogyha egyre lejt,
alább meg alább,
felfele akar,
s lejjebb jut a láb:
tudom, az az út az enyém.

Ha terhek terhelnek,
bilincsek kötöznek,
ha jártomban titkos
kötelék kötöz meg…
érzem a nyomását,
viselem az átkát,…
nem mások kötözték!
Ismerem szövőjét,
ismerem kovácsát!
Teher és bilincs az enyém.

De ha bajok múlnak,
sebek begyógyulnak,
terhek semmisülnek,
bilincsek lehullnak…
ha könnyű a lelkem:
boldog, szabad szárnnyal
mindig magasabbra
ha dalolva szárnyal:
szabadulás, ének az Övé.

Ha cél felé tart
az út egyre előre…
hogyha mindenre rajt’,
sebző gyöngyre, kőre,
már a cél fénye hull,
el nem takarja semmi…
megállni sem enged,
ernyedten pihenni:
bizony az az út az Övé.

Ha áldott a munka,
ha élet kíséri,
ha lelkem a lelkek
mélységét eléri,
szemek felragyognak,
bús, szomorú arcok…
ha diadalmasak,
dicsőek a harcok:
az áldott munka
s a diadalmas harc az Övé.

Az enyém gyáva, gyönge,
az Ő lelke hatalmas.
Az enyém vesztes, terhes,
az Övé diadalmas.
Az enyém bűnös, átkos,
az Övé szent és áldott.
Bizony az Isten lelke
győzi meg a világot!
Legyen az Övé minden,
soha semmi az enyém:
a munka, út és élet!
Legyek én üres edény
és áradjon belém
és töltsön be az Övé,
az erős, győztes Lélek!

2012. május 19., szombat

Jean-Baptiste Chassignet: Nem hal meg a virág




Jean-Baptiste Chassignet: Nem hal meg a virág



Nem hal meg a virág, csak hervad fonnyadozva
öt vagy hat hónapig, s mikor a napsugár
a rózsaszínű szép tavaszt meghozza már,
kizöldül ujra majd, s dús bimbóját kibontja.

De lám, az ember él s öregszik roskadozva,
és ötven év se kell, máris álomra száll,
alszik soká tunyán, s minden remény sivár:
nincs ébredés, mely a sírból visszahozza.

Ha egyszer a halál lezárta a szemed,
többé nem láthatod a fényt s a kék eget:
elszáll a lélek és a testbe vissza nem tér.

Dolgozz, amíg csak élsz, s tégy jót szorgalmasan.
Fájdalmas-bús dolog gyötrődni hasztalan,
s késő bánkódni már, ha végleg elpihentél.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/
/Forrás: Klasszikus francia költők/

Jean-Baptiste Chassignet: Egy hullámzó folyó partjára





Jean-Baptiste Chassignet: Egy hullámzó folyó partjára

Egy hullámzó folyó partjára ülj le szépen
s nézd el, amint örök sodrával elsiet:
fut, hömpölyög az ár, fodrot fodorra vet,
úgy rójja szüntelen nedves útját a réten.

De az első habot nem látod soha mégsem,
azt, mely valaha folyt: cseréli a vizet,
naponta elfolyik, és mégis ugyanegy
folyónak nevezed, s mindig egyforma néven.

Így változunk mi is: izmunkban az erő
holnap már nem olyan, mint ma volt, az idő
egyre csökkenti, és szegény testünk elernyed.

De egyformán kisér holtomiglan nevem,
s bár ma nem az vagyok, aki tegnap velem
elmúlva élt, azért csak ugyanúgy neveznek.

/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/

Jean-Baptiste Chassignet: Mi az élet




Jean-Baptiste Chassignet: Mi az élet


Mi az élet, tudod? Kanyargós úton át
vonulni szüntelen, lábadat összevérzed,
térded roskadozik, lankadni kezd a lépted,
és fakóvá teszi ajkad a szomjúság.

Időnkint elmarad mellőled egy barát,
másokat eltemetsz: hol a kínszenvedésnek
árján kelsz át, hol egy zord szikla áll elébed,
s lábad a sóhajok rideg szirtjére hág...

Ily útvesztőkön át kell megfutnunk a révig
pályánkat, s a riadt hőkölés mit sem ér itt:
a halál szorosan a nyomunkban halad.

Ha szabódunk: az Úr haragja vonszol arra:
ha viszont engedünk: vezetőnk lesz a karja:
s inkább vezessenek, mint hogy vonszoljanak.

/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/

2012. május 14., hétfő

Reményik Sándor : Pünkösdi királyok




Reményik Sándor : Pünkösdi királyok

Pünkösdi királynak
Fejébe szállt vére,
Féltékeny a hatalmára,
Azt se tudja hamarjába
Mit csináljon véle.

Pünkösdi királynak
Sok a katonája,
Mégis nádszál a jogara,
Papír koronája,
Festett aranypapír koronája.

Pünkösdi király most
Ül az orzott kincsen,
Neki mindene van,
Nekünk semmink sincsen
Csak az egy életünk,
Csak az egy halálunk,
Csak az igazságunk.

Dejszen lejár pünkösd,
Piros pünkösd, fekete ünnepnap,
Azután nézheti
Kiki miből mit kap.
Dejszen lejár pünkösd,
Le kell tenni koronát, palástot
Ünnep után, csunyán
Futnak majd a pünkösdi királyok.

Ki marad az úr itt,
Elválik, elválik,
Bár sors verte népünk
Mi élünk, nem félünk,
Mert a mi kezünkben
Még a koldusbot is kivirágzik!

1919 március 22

Arany János : Az ünneprontók



Arany János : Az ünneprontók


Zendűl, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
"Imára! imára!"
Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek
Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik;
Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
Hogy reszket az egyház tornya?...
Szembe' Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
Foly tegnapi dőre tivornya.

"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom."
"A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
Eszem ezt a pirosítós képét:
A kufercest majd vele járom."

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
- Mintha neki volna szarva magának -
Sípján már billeg az újja.

"Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad."
"Uraim, de papolnak ott-benn..."
"Hát baj neked az; pogány hitünek?
Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep
Enyém, ha szidom; ez az Isten!"

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
Minden sark billeg a táncra;
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?...
"Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!
Kihasítom kecske-dudádat."
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja -
Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -
Verik bizony a nagy üres levegőt; -
Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
"Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..."
Vasvilla kezébe ragadt ám;
Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
"Apám, fiam, apjokom! untig elég..."
S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is - íme, közelget az éj -
Nyújtják kezöket nagy-epedve;
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
Az egész örjöngő csoport.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...